Guillaume Apollinaire: Loreley

Élt Bacharachban egykoron egy szőke szép boszorka
A férfiak epedve mind meghaltak érte sorba

Pörbe idézteté s alighogy látta volt
Nagy szépsége előtt a püspök meghajolt

A szemed csupa drákakő gyönyörű Loreley
Miféle mágustól ered varázslatod felelj

Az életet meguntam a szemem átkozott
Püspök ki belenézett mind elkárhozott

A szemem lánggal csillogó nem holmi drágakővel

A lángra csak a lángra a férfibűvölővel

A lángjaidban égek gyönyörű Loreley
Megbűvöltél most téged már más ítéljen el

Püspök te nevetsz könyörögj értem inkább a Szűznek
Hogy Isten védje lelkedet adj engem át a tűznek

Kedvesem itt hagyott már elment messzire
A halált szeretem s nem vágyom semmire

Szívem úgy fáj úgy fáj már meg kell halni nékem
Magamra nézek és bele kell halnom érzem

Szívem úgy fáj úgy fáj mióta nincs velem
Hogy elment szívem is gonosz lett hirtelen

Rábízta őt a püspök úr három lovas lándzsás vitézre
Az őrült nőt e három a klsatromig kísérte

Szemed remeg bolondos Loreley menj tehát
Fekete és fehér lesz kolostori ruhád

És úgy mennek tovább az úton mind a négyen
Könyörgött nekik Loreley szeme mint csillagfény az égen

A sziklafalra hadd másszak föl lovagok
Hadd lássam egyszer még amint a kastélyom ragyog

A tükröm hadd legyen megint a folyam árja
Aztán megyek az özvegyek szüzek kolostorába

A szélben odafönt kibomló haja szállt
Loreley Loreley három lovag kiált

A Rajnán odalenn egy csónakot az ár hoz
Szeretőm benne ül meglátott hív magához

Szívem megédesül lent szeretőm suhan
Előrehajlik és a Rajnába zuhan

Mert látta a szép Loreleyt a folyó habjain
A haj mint a nap ragyog a szeme Rajna-szín

(Ford: Vas István)

Charles Baudelaire: Az ember és a tenger

Mindig szeretted a vad óceánt,
ember, te vad, vad mint a zivatar.
A tengeren vihar ekéje szánt,
és lelked is örvényes és fanyar.

Leszállsz kevély, tajtékos mélyibe
és csókolod arcát ölelkezőn,
gyakran szíved zajától futsz ide,
s felejtesz a bőgő, szilaj mezőn.

Nagy mélyetek titokzatos sötét
ember, szíved se méri fel az ón.
Tenger, ki látta kincsed özönét?
Örök titok pecsétje áll azon.

Hiába múlnak új s új századok,
ma is dühöngtök, mert a harc örök,
halálra, vérre szomjas lázadók,
őrült testvérek, szörnyű küszködők!

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Fjodor Tyutcsev: Tengerem, te

Tengerem, te, röpke hullám,
gyors szeszélyek árja, te,
ha megfutsz, ha vágyva hullsz rám:
mily élettel vagy tele!

Ha nevetve, friss tükörfény,
ringatod a kék eget,
vagy ha tombolsz, lázas örvény,
a viharzó mély felett:

énnekem halk susogásod
éppúgy édes szerelem,
ahogy - szórhat ajkad átkot! -
haragod sem idegen.

Csak azt kérem, légy nyugodt bár
vagy kavarjon szörnyű vágy,
azt, hogy amit elraboltál,
óvja azúr-éjszakád!

Mert amit hullámaidba
dobtam, nem kincs, nem gyűrű,
nem gyémánt volt, drága-ritka
násfa, régi s gyönyörű:

nem! - mikor az álma-gazdag
végzet perce vitt feléd,
lelkem, élő lelkem, azt, azt,
azt tettem én beléd!

(Ford: Szabó Lőrinc)

Ion Pillat: Pogány tenger

Vihar vijjog, vadul a tenger,
mint a vágtató paripa.
Hullám nyerít, hívón felel fel
a szél szilaj szavaira.

Futok a partra, hol kopáran
mered a szikla: két karom
végtelen ölelésre tártan
remeg a hányódó habon.

Reátámadok, reám támad.
Megrándul a hó-hab-sörény:
megfutamítom - visszaárad,
s a semmibe markolok én.

Hívnám becsületes birokra,
hogy legyűrjem: de hasztalan:
hűs láncait testemre fonja,
s egy perc múltán már messze van.

Elönt a hullám és megingat-
meg is adom magam? De ő
gyöngédre vált , anyaként ringat,
s én tűröm, mint egy csecsemő.

Meztelen mellemen, pillámon,
orcámon elhúzza kezét:
cirogató, akár az álom,
végtelen kék, akár az ég.

S elszunnyadok. Ringat a tenger,
mint a kikötőben a hajót,
- mely - immár örök szerelemmel-
vízein kóborolni fog.

Puha estébe burkolózva
alszunk: a hullámok meg én,
s szirmait egy csillag kibontja
megbékélt, lelkemnyi egén.

(Ford: Szilágyi Domokos)

Francis Jammes: A zöld víz partján

A zöld víz partján ezer szöcske szökken,
mászik, vagy árva
kínban kapaszkodik, föl, föl a gyönge
répavirágra.

A langyos vízben fehér halcsapat
húz a fekete
fák alján: fény s árny az esti patak
remegő vize.

Két szarka csörren és indul, sebes
szárnyára kapva,
és leszáll, messze, egy virághímes
szénakazalra.

Három paraszt ül, lapot olvas, őrzi
teheneit,
gereblyéik nyelét rég lesikálták
érdes tenyereik.

A víz felett szúnyogok tánca száll
helyben maradva:
mind föl-le cikáz, ki-be, jobbra-balra,
s a raj csak áll.

Én meg a rétet vesszőzöm, tűnődve,
s ki tudja: miért:
és repül a pitypang pelyhe, amerre
viszi a szél.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Radnóti Miklós: A "Meredek út" egyik példányára

Költő vagyok és senkinek se kellek,
akkor se, hogyha szótlan dünnyögök:
. - . - . -sebaj, hisz énekelnek
helyettem kandi ördögök.

S higgyétek el, higgyétek nékem el,
joggal legyez az óvatos gyanú!
költő vagyok, ki csak máglyára jó,
mert az igazra tan.

Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,
piros a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöcske szára zöld.

Olyan, kit végül is megölnek,
mert maga sosem ölt.

Weöres Sándor: Bolero

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg (részlet)

13

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség. 

Reményik Sándor: A gondolat szabad

Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

Legyen tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!

Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”

Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

Repülj, oltsd ki a földi lángokat
És népesíts be új világokat,
Nincs porkoláb, aki meglátogat!

Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

Te tövistelen téped a virágot
S nyomodba kémek serge meddőn hágott,
Műhelyedben, Mester – téged ki látott?

Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
S nincs, aki Téged bekerít, határol.

Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
Szabad, mint a morajló tengerár,
S csak öntörvényed s korlát, határ.

Élet, Halál: minden beléd merül,
És bíróul fölötted ki sem ül,
Csak aki lát – az Isten egyedül.

Kosztolányi Dezső: Áprilisi ezüst eső

Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta, illatterhes égből
hull a napfényes, könnyű zápor.
Akáctömjén röpül a légben,
a lomb merengő, szűz fehérség,
kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.
Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap,
vékony, ezüst esőfonálon
fehér angyalkák citeráznak.
Piros a síró égnek arca,
s a lágy eső vígan pörög le,
mint fiatal, szelíd leányok
titkos szerelmű, enyhe könnye.

Reviczky Gyula: Tantalusz

Szeretek élni! Vonz az élet,
A szerelem, a dal, tavasz.
A merre vágyakozva nézek,
Ott csak villámlik, nem havaz.
Valóm, minden csöpp vér eremben
A boldogság után eped.
Ki tehet róla?... úgy születtem,
Azért boldog még sem leszek.

Talán, mert mindig messze vágyom
S csak ép az nem kell, a mi van.
Az árnyékból a fényt imádom,
S hol más sír, én járok vigan.
A szélcsend, ha czikázva villám
Meg nem szakítja, untató;
S a nyár pompáját el se birnám,
Ha nem követné fagy s a hó.

Megúnok mindent mi enyém lett;
Csak vágyam nem pihen soha.
Csak sejtem, szomjazván az élvet,
Az üdv eltévedt vándora.
Örökké igy bolyongva éltem
Le életem legszebb korát.
Virágot tép mindenki; én nem!...
Az élet-átok űz tovább.

Látok sok bájoló vidéket,
Szendén mosolygó lányokat,
Feléjök hajt a vágy, igézet...
S a czélnál giz-gaz, köd fogad.
Ajkamat éri majdnem, érzem,
Gyümölcsöd, ízes enyhület;
De ép mint a görög regében,
Megkapnom, ah, nem, nem lehet!

És így lesz ez, tudom, hogy így lesz!
Ember vagyok: nem változom.
Epedni mindig: sorsom ím ez,
S tünődni elszállt álmokon.
Nem volna-é jobb, ha megállnék,
Hol egy biztos zugot lelék;
És nem kutatnám, hogy mi vár még,
Hány új csalódás, veszteség?...

Szabó Lőrinc: Olvasás

Mint a csillagokat a távcsövek,
úgy húztam körém, s egyre közelebb,
könyveken át a Világ Tényeit:
éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig,
kis lámpa mellett, s függönyözve a
konyhánk ajtaját. Boldogság, soha-
nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én
vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény
mihelyt szabad, oly határtalanul
tágult a lelkem, nőtt, már messze túl
kíváncsiságban s reményeiben
iskolán s minden hasznon: Végtelen
nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat
kaptam, repülni, s törni zárakat:
az Irodalmat: születő, arany
lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,
de úgy, ahogy az első távcsövek
tömték új csillagokkal az eget.

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, - de utoljára szép leszel.

Reményik Sándor: Omnia mea mecum porto

Mindenemet magammal hordozom.
És ami enyém volt, enyém marad
Innen is, túl is a csillagokon,
Mert lélek vagyok, végtelen, szabad.
Bennem elférnek mind, kik rámhajoltak,
A fák, s a lombok - s az aluvó rét,
Bennem elférnek az élők s a holtak.

Ki vehet el éntőlem valamit,
S szegényebbé ki tehet engemet?
Mindenemet magammal hordozom,
Ha nem vesztettem el a lelkemet!
Felidézem a hegyek szellemét
És a fűszálak kicsiny lelkeit,
S megkérdezem: hány nőtt azóta még.

Nem enyém tán a házam, ha leég,
Vagy véletlenül más foglalta el? -
A kémény most már bennem füstölög,
És illatot a kert bennem lehel.
Bennem hallik az eső kopogása,
Amint veri a hű öreg tetőt.
Bennem van mindennek igazabb mása.

Bennem van mindennek a mennyországa,
Aminek temetője lett az élet,
Bennem jár az angyal a harsonával,
És hirdeti az örök üdvösséget.
Mindenemet magammal hordozom,
És ami enyém volt, enyém marad
Innen is, túl is a csillagokon.

Wass Albert: Olyan jó volna messze menni

Egy őszi estén útra kelni,
elűzni minden kósza álmot,
szivárvány-fátylat, délibábot…
Olyan jó volna messze menni.

Ha majd szívem a csendbe döbbent,
nem várni több találkozóra,
mosolytalanra, búcsúzóra…
Jobb volna úgy: nem sírni többet.

Az árvaságot elfeledni,
eltemetni egy tarka álmot,
fájdalmakat, szomorúságot…
Jobb volna úgy: ne tudja senki.

Egy alkonyatban útra kelni,
magammal vinni minden szépet:
szerelmes szókat, halk emléket…
Olyan jó volna messze menni

Petőfi Sándor: A jó öreg kocsmáros

 Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
Itten élek én most megelégedéssel,
Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
Falu kocsmájában van az én lakásom;
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
Egy jó öregember benne a kocsmáros...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
Összekoccan néha jó feleségével;
No de amint összekoccan, meg is békül...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
Hej, régibb idői boldogak valának!
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el;
Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Alkonyúló félben van már élte napja,
S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
S őreá, szegényre, a szerencsétlenség,
Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
"Úgy van, úgy" szól később, "jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak."
Én elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Radnóti Miklós: Október délután

 Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,
s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,
hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, -
mikor átkarolt kérte, őrizzem pihenését.

De nap kacsintgat át fodrán a lombnak,
vad darazsak dúdolnak körül haraggal.
És a lomb makkal felel és feleselget,
hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.

Fanni fölébred és álmos szeme kék,
keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal
békít a lombbal, végigsímít a számon
s ujját ott tartja három harapós fogamon még,

hogy ne beszéljek. Igy készül az új csend
és a csendből odafent sziszegve eső
hatnapos eső, mely elmossa a makkot
s mint fekete szalagot, úgy köti ránk a novembert.

Arany János: Intés

 Jó költőktül azt tanultam
S adom intésül neked:
Sose fáradj, sok cifrával
Elborítni éneked!

Szólj erővel, és nevezd meg
Ön nevén a gyermeket;
Szólj gyöngéden, hol az illik, –
S ne keríts nagy feneket.

Olykor egy-két szó is jobban
Helyre üti a szeget,
Mint az olyan, ki beléhord
Földet, poklot és eget,
S ordít, amíg elreked.

Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz

 Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő

Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. –

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.

Szabó Lőrinc : Erdei szerelem

 Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

Szabó Magda: Ősz

 Ilyenkor már csak a felleg kövér
meg az eső, mely bő kontyát kibontja,
ám apad a víz a rakpart kövén,
s a hegyek és fák sorvadnak naponta.
Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt,
sovány a város, olyan egyszerű lett:
nyurgább a kémény, horpaszak a házak,
hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb.
A tömör levegő is lefogyott,
keskeny, hasít, és hajlik, mint a penge,
a szenvedély nem tombol, csak morog,
vackot keres, megbúvik a szívekbe.
A vidék is sovány. Diója csörren,
a mustja csorran, mégis ösztövér.
Benned nézem magam már, mint tükörben,
s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér.
Köd birkózik az ideges szelekkel;
meddő az írás. Mégse voltam meddő.
Csörög a vers. A termésem kinek kell?
Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő.
Mit feleljek, ha megkérdez az ősz?
Kopár a hegy, vetkőzik a faág.
A visszhang sem volt sosem ismerős,
mért volna ismerős a némaság?

Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz

Már a víg szüretnek örűl minden ember,
  Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,
Októbert ekképpen bíztatja előre,
  Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a gohér a piros vesszőkön,
  Barna színt vér vissza a többi szöllőkön;
Amellyeknek általvilágló kristályja
  Nézőjét már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
  A veres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák s a piros körtvélyek
  Legörbedi anyjoknak emlőjén kevélyek.
Elterűltek fájok alatt a berkenyék,
  A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
  Vastagonn ráfűzvén gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek,
  Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
  A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

Már hát elérkezett a víg október is,
  Melly utánn sohajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körül
  A szüretelőknek víg tábora örül,
Mellybe hordogatja a megért szöllőket,
  Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjei,
  Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
  Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
  Neki-nekimennek a teli zsajtárnak.
Az ideit szűri, issza a tavalyit,
  Jövő esztendőre tartja majd a mait.
Az új bornak örűl, de ótól kurjongat,
  Mert markában teli kulacsokat kongat.
Tántorgó lábával s reszkető karjával
  Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,
S míg a zúgó léhónn lefelé foly a must,
  Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba.
  Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
  Kiüti fenekét, s elfut utoljára.
Rips, raps, a szöllők már puszta támasz megett
  Gyászolnak, hajdani díszek mind odalett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, sálva
  Venia a tőkék mellé van plántálva.

Itt van már november didergő hónapja,
  Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek.
  Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
  A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
  Fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
  Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el
  Az új boronn vídám beszélgetésünkkel.

Pilinszky János: Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul a szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

Reményik Sándor: Halotti beszéd a hulló leveleknek

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk
S ha alászállunk: vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk:
Zúzmara csillog rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk része leszünk,
Ott is szépek leszünk,
Ott is otthon leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erdőn kívül lenni.
Otthontalannak, hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utca kövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni.
Árvaság csak ez egy van, feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.