Ion Pillat: Pogány tenger

Vihar vijjog, vadul a tenger,
mint a vágtató paripa.
Hullám nyerít, hívón felel fel
a szél szilaj szavaira.

Futok a partra, hol kopáran
mered a szikla: két karom
végtelen ölelésre tártan
remeg a hányódó habon.

Reátámadok, reám támad.
Megrándul a hó-hab-sörény:
megfutamítom - visszaárad,
s a semmibe markolok én.

Hívnám becsületes birokra,
hogy legyűrjem: de hasztalan:
hűs láncait testemre fonja,
s egy perc múltán már messze van.

Elönt a hullám és megingat-
meg is adom magam? De ő
gyöngédre vált , anyaként ringat,
s én tűröm, mint egy csecsemő.

Meztelen mellemen, pillámon,
orcámon elhúzza kezét:
cirogató, akár az álom,
végtelen kék, akár az ég.

S elszunnyadok. Ringat a tenger,
mint a kikötőben a hajót,
- mely - immár örök szerelemmel-
vízein kóborolni fog.

Puha estébe burkolózva
alszunk: a hullámok meg én,
s szirmait egy csillag kibontja
megbékélt, lelkemnyi egén.

(Ford: Szilágyi Domokos)