Reményik Sándor: Egy tollvonás

Faustnak, a vén tudósnak könnyű volt:
Az Ördögnek csak magát adta el;
De jaj, aki egy országért felel
Egy tollvonással, - százszor jaj neki!
Mert öngyilkos és gyilkos az a kéz,
És szánandó és százszor átkozott,
A színt s a fényt, mit ezer év hozott,
Egy tollvonással semmivé teszi!
Testvért testvértől ragad el vadúl,
Rokont rokontól, apától fiát,
S mely öreg századokat hidal át:
A pallót leszakítja vakmerőn!
A bús kötésen megszárad a vér
És mint a gyalázat, feketén ég,
És irgalmat ránk nem hullat az ég;
Ki jogot ad fel, - jogtalan marad!
Én látom azt a zord pillanatot,
És látom azt a nehéz, bús kezet;
Látom, hogy tétovázik, hogy remeg:
Aláírjam-e, ne írjam alá?!
Én látom azt a zord pillanatot,
Mikor az írást elébe teszik;
Ha aláírja: eltemetkezik.
Ítélet az, örök halálra szól!
E kézre tekint egy ország szeme,
Száz élő-halott mártír idefent,
És odalent száz porló regiment,
A kihullt vér s a végtelen nyomor.
E kézre tekint egy ország szeme,
Némán és merőn és irtóztatón,
A multból árnyak szállnak fel fakón
A baljós kezet visszarántani!
Ha ott állnék a baljós kéz mögött,
A döntő percben megragadnám azt
És szólnék: ne alkudj el egy araszt
Az ősi földből - egy porszemet sem!
Inkább sikolts, sikolts egy rémítőt,
Talán tovább adják a csillagok,
S zengik világok, végtelen napok,
Hogy utoljára tiltakoztunk még!!