Vajda János: Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.
 
Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.
 
A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
 
Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok
Mind, amit körültem látok.
 
Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
 
Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri…
Minden oly csodás ,tündéri.
 
Mi megyünk-e, vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
 
Gondolatom messze téved
Kék űrén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?
 
Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek,
Képe a forgó jelennek…
 
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
 
S minden olyan mozdulatlan…
Múlt, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
 
A levegő meg se lebben,
Minden alszik…és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
 
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?…