Tu Fu: Ének egy festményről

Cao generálisnak

Ki hadakat vezettél s Vej ura, Vu az ősöd,
nemes tisztséged múltán most még nemesebb lettél:
a hódítók elmúlnak és minden merészségük,
de szépség mesterére sose borul jeges tél.
Az ecset csínját-bínját Vej úrnőtől tanultad,
Vang Hszi-cse nyomdokába így léptél másodiknak,
művészetedhez hűen nem törődsz az idővel,
melletted vagyon és hír, mint felhők, tova-úsznak.
A nagy császárt szolgáltad a Jó Kezdet korában,
vele gyakran időztél Déli Szél Udvarában;
a nagyokat sorjában elhagyta már az élet:
ecseted őrzi őket a Hírnév Csarnokában.
A hűség füzérével a jókat koronáztad,
övükben nyílvesszőkkel festéd a katonákat,
és császárod sok ősét oly-módon örökítéd,
amint csatából jönnek s őrzik a harci lázat;
s a császár paripáját, kedvenc Jade-virágát
hányféle mozdulattal festette a csodálat!
Egy nap a vörösmárvány lépcsősoron vezették,
közeledett az este, árnyak körüllebegték;
s megparancsolták néked: most folytasd mesterséged!
életeddé sűrűdött a selyem és a festék.
És sárkány-ráród akkor, szinte mennyből ugorva,
a földi paripákat ezerszer felülmúlta:
új Jade-virág nézett a nagy feszes selyemről,
másik a lépcsősorról, egymásra csodálkozva.
Mosollyal, adománnyal jutalmazott a császár,
mandarinok s lovászok ámulatában álltál.
Hű tanítványod, Han Kan, iparkodik nyomodban
és elles minden mozgást, tartást a paripáknál,
de míg a húst lefesti, a csontot elfelejti:
a legremekebb ló is élet s lélek híján áll.
Te, túl az ügyességen, isteni festő lettél:
nagy, teljes férfi-sorsot, nem csak lovat festettél;
s ugyan hová jutottál? zűrzavarban bolyongva
szürke járókelőket festesz meg hébe-korba.
Csak a szemük fehérét villantják remekedre,
bizony senkise tisztább s ágrólszakadtabb, mint te;
a rég-múlt sok írását idézem tanuságul:
mindig keserves sors jut az igaz művészekre.

(Weöres Sándor ford.)