Reményik Sándor: Tér és idő

A Tér az űr, a roppant, ködös csarnok, 
A Tér a behavazott pusztaság, 
Rajta pár sötét nyom, fekete fák 
És körvonalak, végtelenbe veszve; 
A Tér a behavazott pusztaság 
És részei: egy talpalatnyi föld, 
Vagy fű, vagy kő, vagy víz, vagy levegő, 
Mit szennyez egy-egy percig ember-lábnyom, 
Vagy meg-megjelöl kereszttel egy álom 
S az Idő behavazni újrakezd, 
Az Idő, ez az örök hóesés. 
 
 És hajnalra nincs se nyom, se kereszt.

Babits Mihály: Nyár

Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrű zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
      Óh gyönyörűség!
 

Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
      Óh gyönyörűség!

Hangos virág
kiált, bíbor színekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
      Óh gyönyörűség!
 

Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...
      Óh gyönyörűség!
 

Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre...
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
      Óh gyönyörűség!

 

Csoóri Sándor: Medárdi eső

Medárd nekünk megártott,
alaposan bemártott,
három hete csak zuhog,
ázik a bab s a murok,
petrezselyem zöldje is
és a holtak földje is.
Ázik, ázik a búza,
fejét a víz lehúzza,
beillene zsenge nádnak:
bokán fölül vízben állhat...

Medárd, Medárd, habókos,
hol a selyemlepke most?
Hol a futó gyíkocskák,
kik a kertem csíkozták?
És a fácánkakas hol
prüszköl, krákol, gyalogol?
Esik, esik, csak esik
kisestétől reggelig,
mintha csőrepedés volna
fönt az űrben, s reánk folyna:
vagy mintha egy szálló tenger
vándorolna fölöttünk el,
s hullatná a fölösleget,
eláztatva földet, eget.

Csokonai Vitéz Mihály: Impromptu egy cseresznyefa-levelet rágó hernyóra

Tavaszlott éltem bimbója,
De titkon rágván hernyója,
     Korán hervadásra dűlt.

Hernyóm, kiben gyönyörködtem,
Pillangóvá vált előttem
     S frissebb rózsákra repült.

Csukás István: Esti dal

Cirrog a tücsök este,
kinyílnak az estikék.
Ülök tömör ég alatt,
mint a vízben buborék.
 
Röpködnék a fák fölött,
de az este visszaránt,
mint emléked rám veti
bűvölő szembogarát.

Czeslaw Milosz: Bárhol

Bárhol vagyok, a Föld bármelyik pontján
rejtegetem a meggyőződésemet:
n e m  i d e v a l ó  v a g y o k.
Minthogyha valahonnan csak azért küldtek volna ide,
hogy minél több színt, hangot, illatot magamba szedjek,
kipróbáljak mindent, ami az emberrel megtörténhet,
s a megélt dolgokból-sorsokból bűvös listát formálva
elvigyem őket magammal oda,
ahonnan jöttem.
 

(Tőzsér Árpád fordítása)

Reményik Sándor: Búzavirág a magyar határról

Túl Váradon, a róna kapuján,
Ahol a táj a végtelenbe tágul,
Ahol azóta szomorún aratnak,
S nóta se száll a lányok ajakárul,
Ott termett e kis kék búzavirág,
Onnan hozta egy bujdosó magyar
És hozzátette: Nincsenek csodák.
Magyar s magyar közt öles szakadék:
Nekik - ott túl, maradt egy kis hazájok!
Nekünk itt, semmink, semmink se maradt,
Csak az, hogy néha gondolhatunk rájok.
Egy búzavirág a magyar határról...
És ezt mi mondjuk így: magyar határ!
Kiket az Isten egy néppé teremtett:
Köztünk most véres tilalomfa áll!
Egy búzavirág a magyar határról...
Ott nőtt a véres tilalomfa mellett:
Halálos hűség ős-symboluma;
Aki letépte, annak nagyon kellett.
Aki letépte, nekem hozta el.
Halkan zizegnek száraz szirmai,
Belőlük kalásztenger sóhaját
S szabad szél süvítését hallani.
Halálos hűség symbolumaként
Eltettem - s a szívem fölött hordom:
Hogy itt, az idegenné lett hazában,
Hontalanul is - magyar sors a sorsom.

Pilinszky János: Van Gogh imája

Csatavesztés a földeken.
Honfoglalás a levegőben.
Madarak, nap és megint madarak.
Estére mi marad belőlem?
 
Estére csak a lámpasor,
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok;
 
hol én is laktam, s nem lakom,
a ház, hol éltem, és nem élek,
a tető, amely betakart.
Istenem, betakartál régen.

Kányádi Sándor: Margaréta

Hatalmas nagy szalmakalap,
alatta valaki halad.
Azt mutatja a viselet,
hogy az utas kislány lehet,
kislányra vall a ruhája
s a kalap nagy karimája.
Arra vall a járása is,
bizonyára ebédet visz,
különben nem volna nála
se kisfazék, se kosárka.
Meg-megáll szusszanni egyet,
aztán kaptat föl a hegynek.
Olykor vigyázattal lép át
egy-egy nyíló margarétát.
Le is szedné, ha nem volna
mindkét keze megpakolva.
Addig-addig incselegnek,
míg a kislány gondol egyet,
s mert a keze foglalt, így hát
leharap egy margarétát.
És boldogan mezítlábal
foga között a virággal.

József Attila: Nyár volt

Nyár volt,
De mindnyájan fáztunk,
Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
Ott melegedett belém,
Hogy valahol, ahová elérünk,
Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,
Biztosan és észrevétlenül,
Mint hóborított földekben a tavasz
És előjön és megigéz,
Ha napszívünk kisüt szép homlokunkon.

Weöres Sándor: A hársfa mind virágzik

A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.
 
Nyílnak feléd a lányok,
mint ékszer-ládikók –
nem is figyelsz utánok,
kedved beszőtte pók.
 
Már csak hitet szeretnél,
szolgálnád Ég-Urát,
minden hiút levetnél,
viselnél szőrcsuhát.
 
A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.