Charlotte Brontë: Stancák

Bár megtagadva, mindig visszatérek
az érzéshez, mely velem-született;
tudás-, vagyonszerzés hiú kísérlet,
maradjon annak, ami: képzelet;

ma nem kutatom az árnyékvilágot,
birodalma bírhatatlan sivár,
s ha csapatostul kelnek látomások,
túl közel jön a földöntúli táj.

Megyek, de nem hősök nyomába járva,
s nem erény taposta ösvényeken,
nem fél-arcok között, kiket homályba
burkolt a régfakult történelem.

Saját természetem vezérel engem,
másnak az útját nem fogadom el,
hol vad szélvihar süvölt a hegyekben,
hol páfrányos völgyekben nyáj legel.

Magányos liegyormok ugyan mit érnek?
Rajtuk mondhatatlan kin s üdv honol
s a földön, hol csak egyetlen szív ébred
érzésre: egyesül Menny és Pokol.

Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Váci Mihály: Ősz

A fecske az égbe nyilalt,
mégis a szívbe hasít.
Az égen a kékszínű dal
könnyű búra tanít.

Zizzen. Valami közeleg,
s valami távolodik.
Szíved a hűs delejek
közt remeg, ingadozik.

Állsz suhogó szárnyak alatt,
szíved a tenyereden.
Sóhajtsz. – Hova állj, ha maradsz?
s ha mégy, milyen fény fele menj?

Szabó Lőrinc: A zene kardot ránt

Mikor a zene
az álom hullámjátéka után
elűzi tündér alakzatait
s kardot ránt és szuronyok
rohama csattog, óh, amikor
egyszerre száz torkán felüvölt
a fantasztikus gép-fenevad:
háboru, háboru
önti szivembe a vérét,
szárnyas lobogók tűzvésze röpít,
tűz, sortűz, millió robbanás
veti szét fáradt testemet
s lelkem, ez a halnivágyó
gyáva kis akarat,
ugy ég el ezer fájdalom
önkínzó kéjében, a hangok
szikrázó tusakodásaiban,
mint egy remegő
állat, ki a rágyúlt
erdő lángpalotáiból
nem tud menekűlni s iszonyodó
kínok közt is csontjáig érzi
a megsemmisülés
kimondhatatlan gyönyörét.

Ady Endre: A Vár Fehér Asszonya

A lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.) 
 
Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?) 
 
Örökös itt a lélekjárás,
A kripta-illat és a köd,
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög. 
 
(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.

Pilinszky János: A pokol hetedik köre

A pokol első, második,
harmadik, negyedik köre,
majd az ötödik, hatodik
és végül is a legutolsó.

Itthon vagyok.
Engedd, hogy lepihenjek
és meggörbűlve elaludjak végre,
hiszen itt is jelen vagy.

Dsida Jenő: Az én dalom

Az én dalom a bérci hegynek
Vidáman csörtető patakja,
Madárka, mely a boldogságát
Minden fán, bokron eldalolja.

Az én dalom az őszi lombok
Borús, sejtelmes suttogása,
Hulló levelek zizegése,
Hollószárnyaknak csattogása.

Az én dalom földet megrázó
Dörgése a haragvó mennynek
Amelyre a zúgó visszhangok
Vad rettegéssel jaj-t felelnek.

Az én dalom egy halk imádság,
- Rebegik lázas, haló ajkak, -
Egy-egy utolsó kondulása
Szívemnek, e repedt harangnak.

Szabó Lőrinc: Útrakészen

Így jó, csak tűnjetek, remények,
hasznosak a sujtó kezek,
rúgj meg, barátom, – hadd legyek
minden ütéstől csak keményebb.
Tudom már végleg gyöngeségem
s köszönök minden árulást,
köszöntök minden uj csapást,
a mely a kovács sors kezében
mégis keményre kalapál.

Lassan könnyű lesz a halál.
Túlságosan szerettem élni,
ezért volt oly nagyon nehéz
eleinte a szenvedés,
ezért kellett mindig remélni.
De már mindent végigbetűztem,
mindenkiről tudom, mit ér,
uj lelkem készűl most, acél,
nagy pőrölyök alatt, a tűzben.

Nem kell, hogy magam verjem-üssem,
elég kéz kalapálja lelkem:
undor s közöny rajta a zár,
a csönd hűs tengermélye vár,
kiváncsiságomat megöltem
s acélkoporsómban kinyúlva
süllyedek, páncélos halott,
a magányba, hol alhatok,
s szememet nem nyitom föl ujra.

Örvendj, lelkem, ha bántanak,
örvendezz és készűlj az útra.

Reményik Sándor: Csipkebokor

Oly közönséges, árva kis bokor,
körülte gaz nő, állat rátipor,
ember véresre sebzi magát rajta,
a szitkot, gúnyszót özönével hallja.
ő mégis rendületlen hittel várja,
hogy egyszer égi tüzet fog az ága,
s akkor, mint írva vagyon: a hegyen,
a lángjában az Isten megjelen.

Reményik Sándor: Csillagfény, csillag nélkül

Fényt látok, csillag fényét, amint rezdül
Szédítő messzeségeken keresztül.

És elmondom, hogy be szépen ragyog
Ott fenn - s e tudatban nyugodt vagyok.

Pedig, mire a fény hozzámig ér:
Csillag - úgy lehet - nincs a fény helyén.

A fény, míg jött a világürön át,
Elfedezett egy nagy tragédiát.

S a kisugárzás, mit szemeim látnak:
Haldokló lángja egy halott világnak.

Látjátok, amit a költő mutat:
Sokszor e fény is halott hangulat.

Lángot jelentett, friss, patakzó vért,
S kihűlt, megaludt, míg hozzátok ért.

Lelkek világürjét hidalta át, -
S míg áthidalta, elveszté - magát.

Lelkek szálait csokorba kötötte,
S elveszett a szív a kéznek mögötte.

Más hangulat van a régi helyén,
Vagy - semmi sincs már a költő egén.

A régi hangulat halott, halott,
De nektek él még, nektek még ragyog.

Wass Albert: Éjféli hangulat

Éjfélt ütött egy régi falióra,
a lámpa fénye sápadt és beteg,
A messze fák homályos ablakomra
rejtelmes-szürkén visszarémlenek.

Valahol messze sír egy hegedű,
tücsök dalol hozzá kíséretül.
Úgy fáj a hang… vajon ki szomorú:
én csupán, vagy aki hegedül?

Éjfélt ütött az óra… rejtve, lopva
jó volna most egy hárs alá kiállni…
fátylas szemekkel elnézni a holdat…
és várni… várni… várni…

Tóth Árpád: Egy lány a villamosban

Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,
Ki révedezve sejti már a rejtett
Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
Maga körül minden zajt elfelejtett,
Lesiklott róla Gond, Tér és Idő
Körötte durva, lármás utasok
Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.
 
Néztem hevült arcocskáját merengve:
Ki tudja, milyen sötét hivatal
Felé viszi szegény leányt a zengve
Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
De addig még övé a betűk lelke,
A kopott regény minden szava dal:
Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,
S féltérden helyezi szívét eléje.
 
S megáldottam magamban ócska könyvét;
Ó, mert lehet akármi ponyva bár,
Letörli egy sorsocska árva könnyét,
S a vad világ többé nem oly sivár:
Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már –
Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
Rendű és rangú harminchat minisztert!
 
Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
Politikák, jelszavak és hadak!
Csak a tollakat ne fogja meg átok,
Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
Isten szívét nem bizta, csak tirátok,
S míg ég és föld bús rommá omlanak,
Hű könyveinkben daloljon a lélek
Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

Böröczki Mihály: Őszi tor

Mint palettát a szétfutott színek,
a földet tarka báj teríti meg,
a félig fonnyadt-száraz hullt levél
az őszi torra pózt vált, színt cserél.

A zöld a sárga tónusába fut,
tapad-zizeg a tarka-barka út,
a nap tétován méláz szerteszét,
és fénybe mártja sugár-ecsetét.

Egy csupasz ág már megadta magát,
óvón lesi teremtőjét, a fát,
ki - bár megadón áll az ősz elé -
egy ághegyet még kedvvel döf belé.