Charlotte Brontë: Stancák

Bár megtagadva, mindig visszatérek
az érzéshez, mely velem-született;
tudás-, vagyonszerzés hiú kísérlet,
maradjon annak, ami: képzelet;

ma nem kutatom az árnyékvilágot,
birodalma bírhatatlan sivár,
s ha csapatostul kelnek látomások,
túl közel jön a földöntúli táj.

Megyek, de nem hősök nyomába járva,
s nem erény taposta ösvényeken,
nem fél-arcok között, kiket homályba
burkolt a régfakult történelem.

Saját természetem vezérel engem,
másnak az útját nem fogadom el,
hol vad szélvihar süvölt a hegyekben,
hol páfrányos völgyekben nyáj legel.

Magányos liegyormok ugyan mit érnek?
Rajtuk mondhatatlan kin s üdv honol
s a földön, hol csak egyetlen szív ébred
érzésre: egyesül Menny és Pokol.