Szabó Lőrinc: Útrakészen

Így jó, csak tűnjetek, remények,
hasznosak a sujtó kezek,
rúgj meg, barátom, – hadd legyek
minden ütéstől csak keményebb.
Tudom már végleg gyöngeségem
s köszönök minden árulást,
köszöntök minden uj csapást,
a mely a kovács sors kezében
mégis keményre kalapál.

Lassan könnyű lesz a halál.
Túlságosan szerettem élni,
ezért volt oly nagyon nehéz
eleinte a szenvedés,
ezért kellett mindig remélni.
De már mindent végigbetűztem,
mindenkiről tudom, mit ér,
uj lelkem készűl most, acél,
nagy pőrölyök alatt, a tűzben.

Nem kell, hogy magam verjem-üssem,
elég kéz kalapálja lelkem:
undor s közöny rajta a zár,
a csönd hűs tengermélye vár,
kiváncsiságomat megöltem
s acélkoporsómban kinyúlva
süllyedek, páncélos halott,
a magányba, hol alhatok,
s szememet nem nyitom föl ujra.

Örvendj, lelkem, ha bántanak,
örvendezz és készűlj az útra.