Sinka István: A daloló lány

A daloló lány
szavában
ott fénylik
a Duna ezüst szalagja,
a búzaföldek csendje,
a bor aromája,
az első
vajúdás szent
tűzkínú perce,
szín, fény,
szüreti mámor,
a ballagó
csordák esti mélasága,
a csatába
indulók néma remegése,
a tenger mélysége, a
csillagok magassága
és az a
hang,
amit együtt és mindörökké
csak az
Alföld napja dalol.

Gulyás Pál: Fehér vitorlavászon

Bementem a szobába és elém jött
mosolygó arccal, csillogó jósággal
szemében, az én édes jó anyám.
Mosolygó volt az arca, régi-régi
ismerősöm volt ő nekem,
olyan ismerősöm volt, mint a por
a fának, mint a hűs hegyi patak
a víg ezüst halacskának… De mégis,
hiába volt ő jó anyám,
mosolygó arca nem csitítja már el
többé az én kiáltozásomat!
S hiába simogatja hervadó
fehér kezével néma homlokom:
már csak árnyék e kéz, a fénysugárzó
gyermekévek lengő fantomja, mely
oly végtelen távolból integet
felém már, mint a távozó hajók
lengő fehér vitorlavásznai.

Gulyás Pál: A lámpa

A lámpa olyan mélabúsan
vetette árnyékát szobámra…
Először csupán azt gondoltam:
egy lámpa, egy parányi lámpa.

Aztán meghasadt a plafon,
a padlón megjelent a mélység –
felettem zúgó csillagok,
alattam tátongó sötétség.

S a lámpa, a parányi lámpa
megvakitotta a szemem –
s olyan vagyok, mint vén Homérosz:
nem látok, csak emlékezem.

Emlékezem az ős tájakra,
melyekkel a lelkem tele –
forog az Ókeánosz habja,
süvölt Hadész roppant szele!

Ady Endre: Krisztus-kereszt az erdőn

Havas Krisztus-kereszt az erdőn,
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
 
Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.
 
Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
 
Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.

Sinka István: Anyám balladát táncol

Egyszer volt szép az anyám tánca, 
    mikor kendőjét gyepre hányta, 
    a Korhány vizénél, Pusztapándon, 
    s bokázó lába pásztortűznél, 
    öles apám örömére 
    szállt, mint illat a virágon. 
    De gyönyörű lábán víg figurát 
    eredő táncába ő se vitt, 
    csak mutatta ringó mozdúlattal 
    halálba járó őseit. 
    Mert ugyanaz sírt fel a flótán, 
    hogy meghaltak azok ima nélkül, 
    nagy szakállal, akasztófán. 
  
    S hajnaltájon, lengő szélben, 
    hogy fény nyíllott két nyárszemében, 
    elébe raktak tíz szál gyertyát, 
    hat másikaat meg karikába. – 
    Közöttük anyám ott sugárzott, 
    s kis csizmája lángot vert át. 
    Az ősi ritmust pásztorok fütyölték... 
    Kettő-kettő felállott szélrűl, 
    jelezve, hogy a csúfolt ős 
    szép feje most halálba révül. 
    S a holtak szemét, ahogy lezárták: 
    ezt a sirató, örök búcsút 
    a nyárfák alatt már öten járták. 
  
    Akkor meg, mikor sírt nyitnak, 
    közéjük lendült hatodiknak 
    apám is, kinek lépteit 
    úgy mérte az öt táncoló, 
    mint ki utolsó fordulattal 
    az egész műbe értelmet vitt... 
    Mikor a gyertyák porig égtek, 
    még anyám eljárta a végét: 
    egy szál virág körűl koszorút táncolt... 
    A juhászok meg már csak nézték, 
    hogy az égen hold ballag át 
    s csudálja nagy, fehér szemmel 
    anyám lábán a balladát. 

Várnai Zseni: Így álmodom...így képzelem...

Ha egyszerre csak, mint egy ábrát,
letörölné a fekete táblát
az Alkotó
művészkeze
s valami újat kezdene,
de úgy, hogy égszín lenne a tábla
s csodás világot tervezne rája
a Teremtő
művészkeze...
új Édenkertet festene!
Letörölné a régi rosszat,
varázsolna szebbet és jobbat
a legnagyobb
művész keze...
egészen újat festene!
Oly csodaszépet, hol a lények
békességben, boldogan élnek,
nincs félelem
csak értelem...
így álmodom...így képzelem!
De Földanyánk, miért ne lehetne
rajtad a világ Édenkertje,
van napod, holdad,
levegőd,
varázslatos teremtőerőd...
Minden lehet, ami még nem volt,
fölöttünk a végtelen égbolt
s a Teremtő
művészkeze
békegalambot festene
a táblára, de úgy, hogy többé
ne legyen kéz, mely letörölné...
s békesség lenne mindörökké!

Csoóri Sándor: Csodakutya

 Ha hiszitek,
ha nem is,
volt egy kutyám
nekem is,
piros volt az orra,
lapulevél nagy füle
lelógott a porba.
Csoda egy kutya volt:
holdsugáron
lovagolt,
s csillagfejű csikókat
terelt udvaromba.
Csodálkoztok?
Elhiszem.
Nem láthatta
senki sem.
Fénykép sincsen róla.
Én is csak egyszer láttam,
úgy álmodtam róla.

Wass Albert: Erdők könyve/ tavak könyve

Nézd a világot, és figyeld meg jól!
Figyelj a fákra és a madarakra! 
Őzre, pillangóra, virágra.
Ne törődj sokat az emberekkel, 
és ne hallgass oda, ha cifra jelszavakkal hozzád szólanak! 
Az emberek csak rontani tudják a világot.
Haszontalanságokat ne gyűjts soha! (...)
Csak a szépet gyűjtsed meg magadban. 
A szépet, amit szemeddel láthatsz, füleddel hallhatsz, orroddal érzékelhetsz, 
és ujjad hegyével megtapinthatsz. 
Meg amit gondolsz olyankor, 
azokat gyűjtsed!

Tóth Árpád: Mint halk hegedűszó ...

Mint halk hegedűszó távoli korcsmából,
Felém muzsikál a messzi ifjúságból,
Bár a hátam mögött az ajtót bevágtam,
Egy-két gyönyörű, halk, andalodó vágyam.

Hej, halk hegedűszó, távoli korcsmából,
Feléd figyelek ma az üres, korcs mából,
Muzsikálj, régi vágy, fütyöréssz, emlék,
Mintha megint az a régi lennék...

Kosztolányi Dezső: Az áprilisi délutánon

Az áprilisi délutánon
dalt hallani egyszerre, távol.
Az illatos, japáni égből
hull a napfény és hull a zápor.

Tömjénez a tavasz a légben,
virágos ágon kancsi fény ég.
Kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyilt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap.
Vékony, ezüst esőfonálon

dévaj angyalkák citeráznak.

Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
Villám se lobbant, ég se dörgött.
De láttuk a két ősi titkot:
itt járt az Angyal és az Ördög.

Kosztolányi Dezső: A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja – percre perc enyész –
és újra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat,

álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

Csukás István: Számon méz íze van

Évszakom az ősz, évszakom a szerelem,
ruhámra varrom kettős címerem,
csatámra várok, néma rajvonal
vonul s itthagy látomásaival,
ökörnyál fércel vadul szétszakadt,
összefüggéstelen évszakokat,
szerelem enyhít nagyra tervezett
futást, ha pihenőkre szétesett;
piros szem pillog a bokor alól,
hogy így is jó lesz, hogy már így lesz jól,
ha sátort ver fölém a nő s szelíd
szavakkal oldja szívem görcseit,
álomkék égboltra visszaevez
velem s ha madár-gyöngéden neszez;
hogy így lesz jó, ha halhatatlanul
az ifjúság páros szobra felmagasul,
háttal a halálnak, szemben a halállal,
ha örömből, kínból egyforma részt vállal;
ha lobogtatja kendőjét, a remény
zászlóját s fényfoltok sütnek szemén,
s mosolya villan, nyári zivatar,
ha lányos bújába lágyan betakar,
már így lesz jó; számon méz íze van,
fejemnél csillag muzsikál hangtalan.

Áprily Lajos: Vigasztaló vers

Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak.

Sívó, sötét homok felett
a hajnalszél kibontja szárnyát
s elmenekül a puszta-rém,
a bíboros ruháju skárlát.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a láz is,
reggelre enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös oázis.

Új fénnyel csillogó utunk
riasztó árnyékkal nem állja,
sem orgonálva nem kisér
a bú alattomos sakálja.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Mint valami fekete várrom,
a gond komor pirámisa
elmarad a látóhatáron.

Nézd, gyöngyházfény az ablakon,
a köd csak egypár szürke foszlány,
s azt is széttépi most a nap:
sörényes, büszke hímoroszlán!

Dsida Jenő: Miért vagyok kedvetlen?

Mert már megint jönnek azok a fellegek,
megint eső lesz.
Megint sár lesz és ólmos ködburok
a lélek körül.
Éjszaka megint fennülhetek ébren,
hallgatni, amint a végnélküli eső
paskolja a falakat és zubognak a csatornák.
Megint, megint és már nem is remélem,
hogy vége lesz.

Valahová el akartam utazni tegnap,
egy kis felfrissült lélekremegésre,
Nápolyba, vagy nem tudom hová,
ahová egy életben csak egyszer megy vonat.

Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
sokszor csak pillanatokon múlik
az ilyesmi, a napsütés,
a jólszületés, az igazi élet,
minden.

Nem találom a lelkemet sehol.
Aztán már meg is jött a köd,
már megeredt a gyűlölt permeteg.
Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
behúnyom a szememet.

… Magam előtt látom egy távoli vonat
motollázó sok kerekét,
hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
s a mozdonnyal szembegurul a sínen
egy forrón felkelő,
óriási Nap…

T. S. Eliot: A macska neve

 A macska nevét kiszemelni felette nehéz,
Nem afféle vasárnapi könnyű mulatság:
És én kijelentem — de ezért ne nézz le —,
Hogy HÁROM NEVET is követel meg macskád.
Egy, amelyen hívogatja naponta a ház,
Mint: Aladár, Jonatán, Kari, Dénes,
Mint: Péter, Salamon, Gyuri és Atanáz —
Mind csupa egyszerű, köznapi név ez.
Cifrábbakat is lelsz, ha nagyon keresel
(Mást, ha uraké s ha kisasszonyoké lesz).
Plátón, Ardzsuna, Perszefoné, Demeter —
Mégis, csupa egyszerű, köznapi név ez.
Ám tudd meg, a macska külön nevet is óhajt,
Büszkébb nevet is, amely övé egyedül:
Másképp hogy is űzi a spájzban a tolvajt,
Holdlepte tetőn hogyan is hegedül?
Ily neveket ha kívánsz, nosza hosszú a listám:
Csimbalabumm, Tyafogány, Kalapetty,
Kraxima, Dzsellifalónia, Bombalurisztán —
Mit soha nem hord több egerész, csakis egy.
Mégse reméld, hogy ezekkel a macska betelne:
Még egy neve van — hanem ezt ne kutasd,
Mert nem fedi fel soha emberi elme —
Ám TUDJA A MACSKA, s a titka marad.
S olykor ha merengve csak ül s elréved macskád,
Nos, annak okát is elárulom én:
Mámoros eszmék töltik a csöppnyi agyacskát,
Úgy töpreng meditál csalafinta nevén:
Rejtett, egyszeri, titkos,
Rejtszeri-titkos,
Agyafúrt, csalafinta NEVÉN!

(Tótfalusi István fordítása)

Tóth Árpád: Sóhajféle

A messzeség
Egy percre csupa lila láng:
Tündérvidék.

Vágyam is ég,
Mint alkonyi… nyulánk
Nyírfaderék.

Aztán kiég,
Színt, vágyat elnyel a falánk,
Nagy szürkeség.

Mily gyors a vég!
Csak egyszer, szép tüzes világ,
Kigyúlsz-e még?…

Szabó Lőrinc: Hajnali rigók

Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért,
(bár az ablak alatt a fáknak
zöld korcsmáiba még alig ért,
még nem is ért uj fénye a napnak)
s mint a bolondok, úgy kacagtak,
kurjongattak az ablak alatt vad
vígadozásban a kerti rigók.
Hajnali négykor e szárnyas égi
korhelyek dala vert ma fel.
Micsoda hangok csetepatéi!
Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
Bosszantott ez a csibészlárma,
de a szívem nemsokára
együtt dalolt, egy nótára
vert veletek, buta sárgarigók.
S mintha én volnék a hajnal,
mintha én volnék a kert,
ugy megteltem e friss zsivajjal,
ugy telezengett az irigyelt
állati jókedv bölcsesége,
hogy valami könnyü égbe,
földöntúli békességbe
vittek, emeltek a földi rigók.
Hajnali négytől harsogott a
korhelynóta az ablak alatt;
ugy zengett az a dal, hogy azóta
nélküle is csupa fütty a nap;
csupa fütty, pedig elhallgattak
s reggelre emlék maradt csak,
hogy milyen éktelenűl mulattak
a hajnali kertben a sárgarigók.

Reményik Sándor: Az ige

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.

Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,

Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király,
És pap, és próféta és soha más,
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -,
S a kelyhet többé nem engedi el!

Berzsenyi Dániel: A tavasz

A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegőn mezőnkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S illatot isznak.

Alkotó aethert lehel a világra,
Mellyre a zárt föld kipihenve ébred;
Számtalan létek lekötött csirái
S magvai kelnek.

Flóra zsengét nyújt mosolyogva néki.
Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,
A vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek
Lejtnek utána.

Én is üdvezlő dalomat kiöntöm,
S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,
Gyenge melledhez: valamint te, olly szép,
S mint mi, mulandó!

Juhász Gyula: Április bolondja

Benned születtem, édesbús, szeszélyes
Tavaszi hónap, felleges derűs,
Mikor a rétek lelke már fölérez

S brekeg a vízben száz bús hegedűs.

A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
Holdtölte volt – tavaszi anda hold –

S a szőke fényben az éjet betöltőn

A vizek népe mind nászdalt dalolt.

Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad

És sírvavigad, mint a honi ének.

Mások világgá zengő zongoráját
Én nem irígylem. A magad cigányát
Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!