Sinka István: Anyám balladát táncol

Egyszer volt szép az anyám tánca, 
    mikor kendőjét gyepre hányta, 
    a Korhány vizénél, Pusztapándon, 
    s bokázó lába pásztortűznél, 
    öles apám örömére 
    szállt, mint illat a virágon. 
    De gyönyörű lábán víg figurát 
    eredő táncába ő se vitt, 
    csak mutatta ringó mozdúlattal 
    halálba járó őseit. 
    Mert ugyanaz sírt fel a flótán, 
    hogy meghaltak azok ima nélkül, 
    nagy szakállal, akasztófán. 
  
    S hajnaltájon, lengő szélben, 
    hogy fény nyíllott két nyárszemében, 
    elébe raktak tíz szál gyertyát, 
    hat másikaat meg karikába. – 
    Közöttük anyám ott sugárzott, 
    s kis csizmája lángot vert át. 
    Az ősi ritmust pásztorok fütyölték... 
    Kettő-kettő felállott szélrűl, 
    jelezve, hogy a csúfolt ős 
    szép feje most halálba révül. 
    S a holtak szemét, ahogy lezárták: 
    ezt a sirató, örök búcsút 
    a nyárfák alatt már öten járták. 
  
    Akkor meg, mikor sírt nyitnak, 
    közéjük lendült hatodiknak 
    apám is, kinek lépteit 
    úgy mérte az öt táncoló, 
    mint ki utolsó fordulattal 
    az egész műbe értelmet vitt... 
    Mikor a gyertyák porig égtek, 
    még anyám eljárta a végét: 
    egy szál virág körűl koszorút táncolt... 
    A juhászok meg már csak nézték, 
    hogy az égen hold ballag át 
    s csudálja nagy, fehér szemmel 
    anyám lábán a balladát.