W. H. Auden: A Kettek

Te vagy a város, mi meg az óramű,

A kőkaput őrző két sasszemű,

A Kettek,

Kik tőled balra s jobbra át,

Győzve nappalt s éjszakát,

Utánad leselkedtek.

Bölcsebb nem kérdezni, mi lett velük,

Kik szavunk feledve élték életük;

Nekik

Az örvény voltunk és a sziklaszirt,

Kezünk siralmat s rémálmot írt,

S a balsors rózsáját szedik.

A darura mássz, fogadd meg a szót,

Ha jőnek a madárral rakott hajók

A messzeségben.

Halászatról, más nejéről mondd történeted:

Drága percekkel telt szűkös életed

A kocsmafényben.

De ne hidd, hogy előttünk rejtve marad,

S hogy fedhetsz úgy bármit, hogy ki nem fakad,

Feledd!

Semmi sem történt, vagy kimondatott

De hiba hinned, hogy a Kettő halott:

Ne tedd!

Félünk, különben elveszel.

Szemünk a kerítés mögül figyel

Tirátok.

Festékfoltként sötétlik az ég

Valami esni fog, nem eső, nem jég

És nem virágok.

S ha a zöld rét, mint egy fedél lekerül,

Mi jobb lett volna rejtve, kiderül:

Az ellenszenves.

És nézd, a hátad mögött szótlanul

Kibújt s mint gyilkos sarló tornyosul

A fenyves.

A tokjában elfordul a zár,

A szállítók fekete furgonja vár

Míg hazaérsz,

S a semmiből hirtelen jönnek elő

A púpos sebészek, az árnyszemü nő,

Meg az ollós lidérc.

S ezek bármely napon várhatók,

Hát óvatosak legyenek a szók

S a tettek,

Légy rendes, a zárból fújd ki a port,

Húzd fel az órát, nyírd a bokort!

Látnak a Kettek.

(Vachter Ákos fordítása)