Paul Verlaine: Holdfény

Különös táj a lelked: nagy csapat

álarcos vendég jár táncolva benne;

lantot vernek, de köntösük alatt

a bolond szív mintha szomorú lenne.

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:

életművészet! Ámor győztes üdve!

De nem hiszik, amit a száj dalol,

s a holdfény beleragyog énekükbe,

a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,

melyben álom száll a madárra halkan,

s vadul felsírnak a szökőkutak,

a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Weöres Sándor: Ballada három falevélről

Lehullott három falevél

észrevétlen az őszi ágról.

És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból.-

Elröpült három falevél.
...
Az egyik magasba vágyott:
talált a felhők közt új világot,
emelte, emelte a szél.
...
A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.

Harmadik szédülni vágyott,
szemét lehunyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.

Lobogott három falevél.
...
Lehullott három falevél
tehetetlenül a világból.
Ott lenn a sár, fekete mély-
ki emel fel az őszi sárból,

ti szegény három falevél?

Petőfi Sándor: A borozó

Gondűző borocska mellett

Vígan illan életem;

Gondűző borocska mellett,

Sors, hatalmad nevetem.

És mit ámultok? ha mondom,

Hogy csak a bor istene,

Akit én imádok, aki

E kebelnek mindene.

És a bor vidám hevében

Füttyentek rád, zord világ!

Szívemet hol annyi kínnak

Skorpiói szaggaták.

Bor tanítja húrjaimra

Csalni nyájas éneket;

Bor tanítja elfeledni,

Csalfa lyányok, titeket.

Egykor majd borocska mellől

A halál ha űzni jő:

Még egy korty - s nevetve dűlök

Jégöledbe, temető!

Ady Endre: A magyar ugaron

Elvadult tájon gázolok:

Ős, buja földön dudva, muhar.

Ezt a vad mezőt ismerem,

Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:

E szűzi földön valami rág.

Hej, égig-nyúló giz-gazok,

Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,

Míg a föld alvó lelkét lesem,

Régmult virágok illata

Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,

A gaz lehúz, altat, befed

S egy kacagó szél suhan el

A nagy Ugar felett.

Gulyás Pál: Hajnali séta az országúton

A füvön csillog a harmat,

a levegő még hideg,

ez a friss hajnal, előtte

megdobbannak a szívek. -

Akit nem védett az álom,

mint egy rejtelmes burok,

az olyannak ez a hajnal

fojtó kegyetlen hurok!

most siet vissza a csontváz

a sírnak mélységibe,

a kakas most kukorékol,

mert kergeti a szíve:

csőrét élesen kitátja,

teste borzongó-puha,

csak úgy sugárzik belőle

a föld elementuma.

Így megyek én két akác-sor

közt a tág országúton,

megyek csöndesen előre,

merre megyek, nem tudom.

Merre az akácok dőlnek,

merre a szél keze ránt...

Ki tudja most életében

az egyetlenegy irányt? -

Most egyetlen cél világít

bennem: a harmat színe

mely hamvas lepelt borított

az úton mindenkire, -

aki ember, aki állat,

a harmat most rajta van,

most az örök álom csillog,

a fűszálon zajtalan.

Tóth Árpád: Aquincumi kocsmában

Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort,

Mint künn az esti lég, mely bánatokkal ordas:

Most asztalomra vén, nehéz kupákat hordass,

Hadd ülök csöndesen magányos úri tort!

Ülj mellém és koccints, apró germán szemed

Mélyén a kék ravaszság szelíden hunyjon el,

Ős testvér, méla sváb, - nem érzed? - sírni kell!

Aquincum sok köve, nézd, minket is temet!

Koccints, igyunk! - kire? - koccints a régi, holt

Leányra, akit a langyos, régi fürdőn

Szelíd hullám ölelt s a fénylő, sárga fürtön

Hanyatló Róma bús napfénye haldokolt.

Ó, más táj van-e még, ahol így tud a rest

Arany nap haldokolni s hanyatlani dicsőség?

Tudod-e, mennyi nép vidám és hetyke ősét

Ölelte komoran az aquincumi est?

Koccints közülök egyre, egy barna, halk lovasra:

Megállt az esti marton, nézte a vérző fákat,

S nem tudta mért: szívére rálehelt a bánat,

Mint az alkonyi párák a mellén fénylő vasra.

Körül sátorkúpok keltek a köveken,

Nagy, lomha buborékok a népvándorlás árján, -

Elpattantak azóta, nyomtalanul és árván,

S az a setét lovas tán ősöm volt nekem...

Koccints vén sváb! - ragyog az aquincumi este,

Hanyatló napba néz hanyatló nép fia,

Igyunk, örök sor ez, örök komédia,

Új hajnal víg tüzét frissebb fajzat keresse...

Koccints...a bús kupát hajtsuk fel még vígan,

Igyunk az idegen, jövendő, messzi lányra,

Ki majd itt dől el nászra és annyi időre, árva

Nép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan... 

Gulyás Pál: Szőlő közt

1. Tiszta gyermek

Még csak hat óra múlt. A Nap

alig szárnyalta túl a fák hegyét.

Kint sétálok a szőlő közt: az úton

még hűvös a homok,

de a futóbab indáján a harmat

mámorosan lángol már szerteszét.

Egyszer csak zümmögés üt a fülembe

s a halvány babvirág körül

a Nap melengető fényzáporában

egy csillogó kis méh szálldos kerengve

s parányi lelke úgy örül,

ha eltakarja őt a bab virága,

mint a tiszta gyermek,

ha végre eljutott az iskolába.

2. Az akácok sorfala

Két oldalt az országút mentén

sorfalat állnak az akácok.

Egy-egy akác kiválik a sorukból,

talán hogy jobban lássa a világot.

Én itt nézem őket a levelek közt,

a szőlő zöld levelei között:

mindenik akácfa két-három ölnyi.

S a lombjuk olyan üveges zöld,

hogy hiába bámulom őket,

nem tudja szemem lombjukat betörni.

3. Vándormadarak

Ez a homok itt szürke és kezemből

peregve hull ismét a földre vissza.

Közömbösen pereg,

pedig ő a természet néma titka. -

Egy-egy szem az ujjamra rátapad

és én úgy simogatom őket,

mint elfáradt vándormadarakat,

pedig tudom,

hogy az ő életük erősebb.

4. Kék szilvák

Kint vagyok a gyümölcsös kertben

és nem gondolok semmire,

csak a csöndre, mely mindent áthat.

Megyek a szilvafák alá,

a tamariskabokrot félrehajtva,

és bámulom a kék szilvákat.

Azután utánuk lendül a karom,

a reszkető ágak felé:

magányos kedvemet így töltöm.

S olyan határtalan boldog vagyok,

úgy örülök elszálló életemnek,

mint minden állat itt a földön. 

5. Az irgalmas fa

Fölöttem a fa néma lombja

reszketve kínálja gyümölcseit.

Reszketve kínálja, mert a szívében

él még a hit,

hogy én is gyermeke vagyok,

az ő szegény, elüldözött fia...

Láthatatlan szívében

mély szánalom fakad,

hogy így kell engemet a porban

viszonttalálnia.

6. Elpihent pillangók

Kezd hűvösödni már. Az Izabella

zöld levelei milyen mozdulatlan

nézik a veranda drótlugasáról,

nyugaton hogy bukik alá a Nap!

Oly mozdulatlanok az Izabella

árnyékos zöld levelei,

mint elpihent nagy zöld pillangók,

melyek már többé nem csaponganak.

7. Süllyed a világ

Alkony van, testem borzong a homálytól,

mely lassan permetez a szélben.

Rózsásak és lilák a fellegek

s a hold ezüst sarlója mozdulatlan

már ismét ott lebeg

az égbolt szürkülő vizében.

A földön óriási rózsaszínű

árnyékok inganak,

mint óriási rózsaszínű lepkék.

Aztán csöndesen süllyed a világ,

süllyednek az akácok

és süllyednek az illatos füvecskék. 

Juhász Gyula: Októberi éj

Ezüstös kék lett az egész világ,

Halovány fénye, mint köd, dereng,

Alvó kísértetek a kerti fák,

Haldokló hold virraszt a csönd felett.

Mintha megállott volna az idő,

Tán Csipkerózsa kertje ez,

A hallgatás már szinte rémítő.

Tán álmodom, vagy ez csak mese lesz?

Elnémultak a szűkölő kutyák,

És nem szólnak a harsány kakasok,

Nem jár egy ember, és nem mozdul ág,

És alszik hálójában is a pók.

Oly gyönyörű ez és félelmetes,

Egy hangot kérek tőled, ó, világ,

Már azt hiszem, a végítéletes

Angyal próbálja majd a trombitát.

Kaffka Margit: Tüskerózsa

A zordon, sziklai várban, a Sória-Mória hegyén,

Száz rózsa kinyílt ma csudásan; rózsából az út, a sövény.

És sürgeti, kelti a szellő, hogy illata, illata szálljon,

Hadd lengne, suhanna a légben száz ifjúi rózsaszín álom.

Mert rózsa nyílott a kövek közt, omladozó, bús hegyi várban,

A szeme fényes, – tizenhatéves, szép, rózsaszínarcú leány van,

Haj, mesebeli szolgahad! Amikor int,

Teremjen, sürögjön a kedve szerint.

Ám eljöve orvul a tündér, a haragvó,

És szólt szigorúan: "Ejh, mit az álom!

Jer, küzdeni, élni! Peregjen az orsó,

Oly rendes, józan e munka, leányom!"

Haj!… Tőr van a guzsalyban, és fogan az átok,

Szép, illatos álmait van-é, ki megóvja,

S ha fagy merevíti a lenge világot,

Vad tüskebozót lesz a rózsa, a rózsa.

És vége az üdvnek, és vége a dalnak,

Hullnak a földre, a sárba a rózsák:

Fakul, kihamvad a mosolya annak,

Kit megsebezett a valóság.

Nagy csend van a szívben, és csend ül a várba',

Denevér surran, a multból egy árnyék…

Ám hős lovagifját még valaki várja:

Nem holt vala meg, csak alszik a lány még.

Peregve az évek sorba letelnek,

És egyre sűrűbb lesz a tüskebozót.

Óh, menteni kén ezt a kárhozott lelket!

Óh, mondani gyorsan a varázsige-szót.

És jő a királyfi végtére, sokára.

Hős, ki egy sárkányt maga lebírna,

S oly szép, daliás! Jön, feltör a várba,

S hull egyre, halkan a halott leányra

A rózsa, a rózsa szirma.

Ady Endre: A fehér lótuszok

Vén, bűnös, mély lelkemből néha

Csodálatos forróság buzog,

Mint bús mátkák éjjel sírt könnye

S íme, kinyílnak hirtelen

Csúf tükrén a fehér lótuszok.

Mese-madarak arany-szárnnyal

Verik meg a tajtékos vizet

S én érzem, hogy lelkem virágzik,

Hogy nagy, áldott gyermek vagyok,

Buzgok, vágyok, feledek, hiszek.

Láp-lelkem, mintha kristály volna,

Naiv, szép gyermek-mesék hona

Kacsalábon forgó kastéllyal

És benne minden hófehér,

Tündér-varázs, édes babona.

Fehér gondolatok, virágok

Terülnek el. A sáros habok

Mintha olvadt ezüst lennének

S én pedig forrón, lihegőn

Kedves, szent, tiszta élet vagyok.

Fehér lótuszok tündökölve

Hajbókolnak a nyári Hold előtt.

Ilyenkor alkony van s fürödnek

Lelkemben a pillanatok,

Szépségek, tervek, fény-testű nők.

S végigborzol egy utca- szélvész

S én mindent megint látok, tudok.

Csikorog a láp fagyos mélye.

Voltak és ismét nincsenek

Virágaim, a fehér lótuszok. 

Dsida Jenő: Súgás az ősznek

Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.

Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el-nem-vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető.

Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopózva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.

Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s oly valamit súgok,
mit te se tudsz talán:

Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú, -
- ki ibolyákat álmodik.

Czóbel Minka:Búcsú

Eljött az ősz, madár is elszállt

- Isten veled!

Forgó szél elseperte tőlem

Szerelmedet!

Hogy jött? hogy ment? ki mondhatná meg?

Virág ha vész,

Fejét lehajtja, fonnyad-szárad,

Ez az egész.

Előbb, ha szóltál, hangod lágy volt.

Mostan szavad

Hideg, kemény lett, szívem tőle

Majd meghasad.

Vágyó szemem réten virágot

Már nem talál,

A hegyen túl, hózivatarban

Zúg a halál.

És zúg az erdő minden fája

Vihar alatt,

Haragos, durva szélvész járja

Az ágakat.

A nyári ég világos kékje

Fejünk felett

Szürkére vált - tavaszból ősz lett

- - - Isten veled!

Wass Albert: A könnycsepp álmodott

- Vártam reád már ezredévek óta! -

A világ teremtésétől kerestelek!

- Május volt, és megcsókolták egymást. Eztán telt az idő.

Aranyszínűre csodálkoztak a fák, nosztalgiás szelek suhogtak,

és a mezőkön nem volt több virág.

Magában járt a leány a sárga őszi úton,

és lába nyomán sírt a rőt avar.

Szeméből elindult egy csillogó kis könnycsepp,

végigszaladt az arcán

és a földre hullt.

A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott,

amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent.

A leány lehajtott fejjel ment tovább az erdőn.

S a könnycsepp álmodott.

Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében

fellüktetett az élet.

Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott.

A margaréta nőtt.

És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett,

kinyitotta első fehér virágát.

Egy fiú s egy leány jöttek az úton.

A fiú lehajolt, s letépte a virágot.

A leánynak adta.

Ott álltak egymással szemben.

- Vártam reád már ezredévek óta! -

A világ teremtésétől kerestelek!

- Szemükből ragyogott a március. . .

A kicsi könnycsepp nem álmodott tovább.

Ady Endre: Az ősz muzsikája

Most is együtt a Csönd s a Lárma,

Az Ősz csak bennünk változott,

Ódon és nemes muzsikája,

Ha van szép szív, ma is megleli.

Színe, könnye, búja a régi,

Nótái is a régiek,

Tud altató szépet mesélni,

De fölváj régi sebeket is.

Szépek, akik ma élni mernek,

Egy-egy feledő mosolyuk:

Drága, élet-folytató gyermek

S minden könnyük felébredt halott.

Dsida Jenő: Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,

élni hív újra meg újra téged.

Ne nézz vissza a sáros útra,

legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet

szemed kékjében égjen a fényed..

Lásd meg végre, hogy szeretnek

még akkor is, ha nevetnek,

hisz mosolyt te csalsz arcukra,

ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,

hisz erőre így találsz.

S mi most bánatot okoz

később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,

de hinnünk mindig muszáj.

Fogd a kezem, ha úgy érzed,

hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,

ne sírj azon, mit meg nem tettél.

Gyere velem, én hívlak élni

vérző szívvel is remélni...