Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort,
Mint künn az esti lég, mely bánatokkal ordas:
Most asztalomra vén, nehéz kupákat hordass,
Hadd ülök csöndesen magányos úri tort!
Ülj mellém és koccints, apró germán szemed
Mélyén a kék ravaszság szelíden hunyjon el,
Ős testvér, méla sváb, - nem érzed? - sírni kell!
Aquincum sok köve, nézd, minket is temet!
Koccints, igyunk! - kire? - koccints a régi, holt
Leányra, akit a langyos, régi fürdőn
Szelíd hullám ölelt s a fénylő, sárga fürtön
Hanyatló Róma bús napfénye haldokolt.
Ó, más táj van-e még, ahol így tud a rest
Arany nap haldokolni s hanyatlani dicsőség?
Tudod-e, mennyi nép vidám és hetyke ősét
Ölelte komoran az aquincumi est?
Koccints közülök egyre, egy barna, halk lovasra:
Megállt az esti marton, nézte a vérző fákat,
S nem tudta mért: szívére rálehelt a bánat,
Mint az alkonyi párák a mellén fénylő vasra.
Körül sátorkúpok keltek a köveken,
Nagy, lomha buborékok a népvándorlás árján, -
Elpattantak azóta, nyomtalanul és árván,
S az a setét lovas tán ősöm volt nekem...
Koccints vén sváb! - ragyog az aquincumi este,
Hanyatló napba néz hanyatló nép fia,
Igyunk, örök sor ez, örök komédia,
Új hajnal víg tüzét frissebb fajzat keresse...
Koccints...a bús kupát hajtsuk fel még vígan,
Igyunk az idegen, jövendő, messzi lányra,
Ki majd itt dől el nászra és annyi időre, árva
Nép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése