Ágai Ágnes: Hajnalok

Hajnal. A város 

Alig heverte ki az éjszakát. 

Párás nyirok ereszkedik, 

szitál, szemerkél, taknyolódik. 

Szürke műanyag égbolt. 

A Napot éjszaka leszedték, 

és eladták ócskavasnak. 

Elkenődött felhők. 

A csillagok már letűntek. 

Nincs, aki sztárolja őket. 

A hold is hazavackolt, 

bagóért nem melózik. 

Átható hétfőszag. 

Nyikorgó, rozsdás beindulás. 

Verebek géphangon csiripelnek. 

Mobilodik. 

Az ember lép, rázódik, 

surrog és nyomakszik. 

Előtte a nap. Mögötte a teg. 

Felnéz az égre. 

Keresi a derengést 

Hajnalban valahol valaminek 

derengeni kell. Legalábbis. 

Hajnal. Pitymallás. 

Piros égalj. Szeles idő lesz. 

Kikászálódás a dunnagomolyból. 

Szemdörzsölés, pislantás, 

fogmosás, glu-glu, köpés. 

Torokégető slukkok. 

A kakas felveti taréját. 

Kakaskodik. 

Ébresztőszolgálat. 

A macska lábhoz púpozódik. 

A kuvasz láncot csörget. 

De mi mégis. 

Bődülés, nyihogás, röfögés. 

Orwell. 

Félrerúgott vödör. 

Kinthagyott ruhák a kötélen. 

Lyukas csatornából 

poshadt víz szivárog. 

Az ágon rigó és szarka párbeszéd. 

Jó reggelt, szomszéd! 

Magának is! 

Hajnal. Párállik a tenger. 

Locska fodrok, 

kis teniszlabdák ugrálnak. 

Tengerkék ég. 

Égszínkék tenger. 

Kinyújtózik a Nap. 

Lustán, álmosan. 

Liftbe száll. Emelkedik. 

Feljebb, egyre feljebb. 

Sugárzik. Diadalmas. 

A felhők kezet csókolnak neki. 

Süppedt homokban 

szétszórt kagylóhéjak zörögnek. 

A fény szikláról 

sziklára szökken. 

Összecsukott napernyők, 

egymásbatolt nyugágyak. 

Partra óvakodó medúzák. 

Pihegő hullámok, 

sósmandulaillat. 

Felbúgó hajókürt. 

Közeledő messzeség. 

A nagy víztükör fölött 

kettéhasad a hajnal.

Szabó Lőrinc: Dzsuang-Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, 

a mester, egy lepkére mutatott. 

– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam 

és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, 

s a lepke vigan táncolt a napon, 

és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi… 

És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, – 

mi az igazság, melyik lehetek: 

hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét 

vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi! 

Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! – 

Ő mosolygott: – Az álombeli lepke 

épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán 

valami mégis megborzongatott, 

kétezer évig töprengtem azóta, 

de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, 

már azt, hogy minden kép és költemény, 

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, 

a lepke őt és mindhármunkat én.

Áprily Lajos: Fogyó idő

Valamikor így mértem: évek, évek, 

egy idő óta így: napok, napok. 

S tán nemsokára napokkal se mérek, 

azt mondom: percek és pillanatok.

Reményik Sándor: Csomó

Mit tudjuk mi, hogy ki kötötte: 

Isten, a Sátán, a Gonosz, a Jó? 

De meg nem oldja hit, tudás, erő, 

Örök az élet szálán a csomó.

Mit tudjuk mi, hogy s mint kötötték, 

Hogy bogozták a végzet kezei, 

A végzet a mi babráló kezünk 

És szakadt, véres körmünk neveti.

Az élet szálán ott a sorscsomó 

És meg nem oldja hit, tudás, erő, 

Bár eszmék rendje tűnt miatta le 

S a semmiségből újra visszajő.

Bár ostromolták roppant rendszerek, 

Rajta minden hatalmuk megtörött, 

A megoldások sora végtelen 

S reménytelen - mert a csomó örök.

Mert minden fűszál, minden kis virág 

Egy rettenetes gordiusi bog 

És az marad, míg lélek lesz, ki rajt' 

Halódni, vívni, tépelődni fog.

S a tépelődő, babrálgató ujjnál 

Még szánandóbbak tán a vaskezek: 

Caesar, ki ketté vágtad a csomót, 

Szegény - Te sem oldottad meg.

Donna Overall: Zorbát megértve

Eltáncolom a fájdalmat 

míg sós olívaként csöppekké nem 

sűrűsödik az arcomon

Eltáncolom a kristály-könnyeket 

melyek rég kővé változtatták 

már vállamat

Eltáncolom a gyűlöletbe csapott 

a gyűlöletből közönybe fulladt 

szerelem bánatát

Eltáncolom a félelmet 

félelmet a magánytól 

szorongást az elhagyástól

Eltáncolom a dühöt 

míg el nem szabadul és 

folyóként 

a karomon lefut

Eltáncolom a csalódást 

beteljesületlen vágyaim 

és a túl sokáig tartó álmok felett

Porba táncolom démonjaimat 

a lábam alatt 

elsöpröm őket 

örvénylő spirálban

Mert csak ezután tudom eltáncolni 

ami a szívről 

és a vérről zeng

A térben 

a szavak között 

feszülő térben

Ahol a szavaknak értelme nincs 

Táncolok s csak öröm VAN…

Jiří Wolker: Koldusok

Az Úristen egyszer eljött a portámra 

Vállán koldustarisznya, gúnyája: folt hátán folt, 

szénában aludt bizonyára, 

mert mint nyáron a rét, olyan illatos volt. 

Megállt a küszöbön és alamizsnát kért.

Sok mindenem volt akkor, 

sok fojtogató kacatom. 

Fekete ruhám, bőrkötéses könyvem s gallér a nyakamon 

és mert tele volt a gyomrom, 

jobb-e meghalni mint élni, 

ez volt a gondom.

Nem adtam neki semmit – nem volt kezem –, 

ó, mennyire égetett a szégyen 

mikor a szemembe nézett az a két szem 

oly kéken, mint a tenger, nyugattól keletig. 

Az Isten elment. 

Az ajtó nyitva maradt.

S az ég a nyitott ajtón át a szívemet húzta, 

kicsábított, s fiús mosolyt adott az útra 

no meg sok bánatot, sérelmet a tarisznyámba 

s ezüstös emlékezést édesanyámra. 

Most a várost járom s az Istent keresem. 

Tudom, hogy koldustarisznyával erre látták menni, 

tudom, hogy egyszer majd csak meglelem, 

de most már nem fog fájni semmi, 

mert elhagytam minden fojtogató kacatom. 

Elvisz magával. Kiállunk az utcasarokra 

kezünkben kalap, fejünk felett a nap.

„Szeretetért esedezünk emberek – 

nyissátok ki a szíveteket!”

(Fordította: Zádor András)

József Attila: Ősz

Tar ágak-bogak rácsai között

kaparásznak az őszi ködök,

a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,

de szuszogó mozdonyról álmodik

a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb

tollászkodik és hosszan elborong.

A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,

a pirosító kedvű oda már,

oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,

a gyár körül az ősz ólálkodik,

hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,

de nem hittem, hogy itt van, ily közel,

hogy szemembe néz s fülembe morog.

Radnóti Miklós: Három hunyorítás

1

Odakinn már setteng a reggel,

és a parton túli hegyekkel

aranyszárnyu szellők játszanak.

Így fekszem, ringó félhomály van,

a körtében alszik az áram,

de fölébred és felkél a nap;

végigkutatja fekhelyem és

az ablak most csupa rezzenés,

zengő négyszög, tüzes csobogó,

futó fényben lengő lobogó.

2

Figyelj csak, hármat jobbra lépeget

az asztalon, hármat meg balra lép

a lassan ébredő virágcserép,

s a megriadt pohár gyors fényeket

irkál a falra s fürge gondokat

űz az álomtól kerge gondolat.

3

Tegnapi ujság fekszik a földön,

alvó címeit most ujraköltöm

s tiszta szobámon átalúszik a

förtelmes Politika.

Már figyelem a távol híreket,

már egy-egy szó ritmusra lépeget,

hogy tagjaim az álmot levessék,

s ujjamig szalad az idegesség.

József Attila: Gyémánt

Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

Gyémánthegyen állunk,

De zsebünkben kavicsok vannak.

Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,

Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.

Most könyörgések szomjazzák erőnket

És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,

Szívünkben a csillag megfagyott.

Igen. Igen.

Elsüllyedtek a haditengerészek:

Szelid révészek csónakáznak Isten felé.

Még a nagyon öregek is

Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára

S türelmet prédikálnak messze,

A mulandóság halainak.

Igen, igen.

Ne higyjük el hát barátaim,

Hogy labdák helyett ökleinkkel labdáztunk!

Mindent meg kell simogatni,

A hiénákat, a békákat is.

Gyémánthegyen állunk,

Szigorú hó, takard el bűneinket,

Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!

Te határtalan kristály!

Paul Géraldy: Derű

Mikor elváltunk, mit mondtál utóbb:

hogy nem szeretjük egymást? Tévedés!

Sírtál? A régi vagy ma is, tudod?

De ha szeretjük egymást! Érted? És

légy egyszerűbb! Ne komplikáld a dolgot!

A mi korunkba' ne legyünk bolondok,

minek az a nevetséges, banális

romantika, ha mindjárt abban áll is,

hogy nagybetűvel írjuk: "Szerelem"?

Ne kultiváljunk ily ízléstelen,

rossz pózokat! Azt mondják szüntelen:

"Szívem", "Szíved", "Szívünk". Milyen hülye.

De, esküszöm, megvolnánk nélküle,

s világosabb is lenne minden.

Nincs is "Szívünk": csak te meg én, s szerintem

csak emberek vagyunk, nyilvánvaló.

De megrészegszünk folyton a szavaktól,

mivel túlozzuk azt, ami van, s akkor

szegényes és kopottas a való.

Hagyd, kérlek, a "Szívünket", buta szó!

Legyünk mi!... Az igaz, ha künn a zajban

találkozunk, nem reszketünk, mint hajdan.

Te nem bolondulsz. Én se. Hát mi baj van?

Megcsöndesedtünk kissé? Persze, persze.

Természetes. És érthető. De semmi.

Ez a szokás. A megszokás. Csak ennyi.

Ha nem gyúlunk ki a találka-percre,

már nem tudunk egymás nélkül se lenni.

Mindegyikünk bús, valamit keres,

a másikat... És, lásd, ez a helyes!

(Kosztolányi Dezső fordítása)

R. M. Rilke : Csak ámulj és fülelj, éld csöndedet

Csak ámulj és fülelj, éld csöndedet,

mélyes mély életem, te;

mit akar a tőled, ah, értsd a szelet,

mire a nyír remegne.

Szól hallgatás hozzád, ne láss,

ne hallj, hagyd érzékeidet.

Add magad, engedj - s minden suhanás

ringat majd, úgy szeret.

S akkor, lelkem, terülj, kiterülj,

hogy élned sikerüljön,

áradj szét ünnepi öltözetül

mindenen itt eme földön.

(Tandori Dezső fordítása)

Wislawa Szymborska: Csodák vására

Egyszerű csoda:

hogy sok egyszerű csoda van.

Megszokott csoda:

az éjszaka csendjében

láthatatlan kutyák csaholnak.

Egy csoda a sok közül:

egy lenge kicsi felhő

képes eltakarni a nagy és nehéz holdat.

Több csoda egyszerre:

égerfa tükröződik a vízen,

sőt balfelé esik a jobboldala,

sőt koronájával lefelé nő,

és egyáltalán nem ér feneket,

pedig sekély a víz.

Mindennapi csoda:

gyenge és közepes erősségű szél,

vihar esetén heves széllökések.

Kézenfekvő csoda:

a tehenek tehenek.

Még egy, ez se rosszabb:

épp ez a gyümölcsös

éppen ebből a magból.

Csoda frakk és cilinder nélkül:

szétröppenő fehér galambraj.

Csoda, hisz mi lenne más:

a nap ma három óra tizennégykor felkelt,

és tizenkettő nulla egykor lenyugszik.

Csoda, ami kelleténél kevésbé lep meg:

hogy ujjaink száma tényleg kevesebb hatnál,

négynél viszont több.

Csoda, ami majd kiszúrja a szemünket:

a mindenütt jelenvaló világ.

Ráadás csoda, aminthogy ráadás minden:

az elképzelhetetlen

elképzelhető.

(Csordás Gábor fordítása)

Octavian Paler: A játék

Még van egy kagylóm és néhány kövem,

hogyan építhetnék belőlük tengert,

partot, ahol ülnék a homokban,

és hogyan győzzem meg magam, 

hogy jártam egy ilyen parton,

mikor boldogan követtem egy madarat,

mely ma már aludni sem hagy?

Egy kagyló, néhány kő,

és egy furcsa név,

amit senki nem ért,

és bennem a remény, elérni azt,

hogy egy napon ne érthessem meg én sem.

Az ünnepnek vége,

üres lelátók előtt várom büntetésem,

de délben még láttam egy felhőt elégni,

és hallottam a dalt, 

mitől térdre borultak a vadlovak is,

mondják, nem csak mese az a part,

én láttam a felhőt és hallgattam a dalt,

és boldoggá tett a Nap,

mielőtt legyőzött volna.

(P.Tóth Irén fordítása)

Armand Sully-Prudhomme: Itt lenn

Itt lenn virágok halála arat,

s minden madár dala csak kölcsön;

én oly’ nyárról álmodom, mely itt marad

örökkön...

Itt lenn puha száj számon, hallgatag,

de bársonyát megvonja rögtön;

én oly’ csókról álmodom, mely itt marad

örökkön...

Itt lenn könnyekből apró patak fakad,

- barát, szerelem miatt - a földön;

én oly’ társról álmodom, ki itt marad

örökkön...

(Kovács Anikó fordítása)

Lin-csi apát tórténetei

Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a Mesterhez a szerzetesek.
- Mester! Legutóbb a helyes tudásról hallgatunk téged. Áruld el, mit nevezel nem helyes tudásnak, s az mire való.
- Ne gondolkozzatok ezen, szerzetesek! Jobb lesz nektek nem tudni ezt!
- Ha volna még valami mondanivalód róla, szívesen hallgatnánk. - próbálkoztak a szerzetesek.
- Nincs több mondanivalóm - felelte Lin-csi határozottan, s már faképnél hagyta volna őket, mikor az egyik szerzetes utánaszólt.
- Meg akarjuk különböztetni a nem helyes tudást a helyes tudástól. Ezért kérdezünk, apát! Nincs más szándékunk vele.
- Az más! Amennyiben a nem helyes tudás felismeréséről van szó, máris a rendelkezésetekre állok. Hallgassátok hát a nem helyes tudásról szóló tanítást - fordult vissza a csarnokba megkönnyebbülten Lin-csi, s leült szokott helyére.
- Nem helyes tudásnak azt a tudást nevezzük, - kezdte - mellyel különféle célokra tör az ember. A nem helyes tudás a haszonért van, s ösztönzője a lázas munkavágynak. Nyers akarással közelíti meg a világot, s a legszorosabb kapcsolatra vágyik vele. A nem helyes tudás fojtogatja a világot. Örömmel ragadja meg és emeli ki részeit, s szenvedélyesen hatol az anyagi részek belsejébe. Az egész működésében a szabály zavarja a leginkább, melynek helyébe a saját elveit állítaná, hogy azokkal szabályozzon. Hatalommal bír az anyagi világ felett, melynek elemeit szabadon rendezgeti. Ezt nevezi alkotásnak. E művelet a helyes tudás szempontjából teljességgel értelmetlen. Az alkotás pompás, ám veszedelmes játék, mely a nem helyes tudás birtokosát lenyűgözi, mint a gyermeket. Az elbűvölt gyermek már sohasem nem tudja abbahagyni a rögeszmés játékot, élete értelmét a rítus adja. Az alkotás hőse színes cserépcsörgőjét rázza. Csörömpöl és harsog, mint körötte a dolgok - fejezte be a tanítását a nem helyes tudásról Lin-csi apát, s a szerzetesek már felkászálódtak a csarnokban, mikor hozzátette
- Jegyezzétek meg, érdemes híveim, hogy a nem helyes tudás forrásai tiltottak, a forrásokat kolostorunkban a helyes tudás leghivatottabb birtokosai őrzik. Ők felügyelik az odajárókat. Nehogy mértéktelenül merítsenek, romlást hozzanak magukra és kolostorunkra, sorsunk a szenvedély legyen, majd a megvetés. A nem helyes tudásnak áldozók sorsa: örök szenvedés - szólt egykor Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

Bródy János: Ne várd a Májust

Készülj a hosszú télre, kedvesem

Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

A szíved melegét tedd el nekem

Én majd a szemed fényét őrizem

Szedd össze mindazt, ami megmarad

Csak lassan égesd el a vágyakat

Csavard a lángot lejjebb, kedvesem

A tűzre szükség lesz még, úgy hiszem

Ne várd a májust, hiszen közelít a tél

Ne várd a májust, kedvesem

Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz

S ha fázol, bújj az ágyba velem

Szelíd legyél, derűs és hallgatag

És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak

Legyél folyó, s ha támad majd a tél

Páncélod lesz kemény és hófehér

(Ijesztő szelek fújnak, kedvesem

Nem hoznak több tavaszt el fényesen

Fejünkre hullanak a csillagok

Rémülten ébrednek az álmodók)

Készülj a hosszú télre, kedvesem

Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

Guillaume Apollinaire: A Mirabeau-híd

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna 

S szerelmeink 

Emléke mért zavar ma 

Mi volt az öröm ráadás a jajra

Jöjj el éj az óra verjen 

Száll az idő itthagy engem

Kéz kézben nézz szemembe s közbe tudnám 

Hogy karjaink 

Hídja alatt a hullám 

Fut az örök tekinteteket únván

Jöjj el éj az óra verjen

Száll az idő itthagy engem

Mint ez a víz elfolyó messzeség lett 

A szerelem 

Milyen lassú az élet 

S milyen erőszakosak a remények

Jöjj el éj az óra verjen 

Száll az idő itthagy engem

Jön napra nap új év válik tavalyra 

Nincs ami a 

Szerelmet visszacsalja 

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

Jöjj el éj az óra verjen 

Száll az idő itthagy engem

(Vas István fordítása)

Márai Sándor: Ajándék

És mégis, ma is, így is,

örökké mennyit ad az élet!

Csendesen adja, két kézzel,

a reggelt és a délutánt,

az alkonyt és a csillagokat,

a fák fülledt illatát,

a folyó zöld hullámát,

egy emberi szempár visszfényét,

a magányt és a lármát!

Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,

minden napszakban,

minden pillanatban!

Ajándék ez,

csodálatos ajándék.

A földig hajolok,

úgy köszönöm meg.

Ady Endre: Szívek messze egymástól

Valahol egy bús sóhaj szállt el

S most lelkemen pihen,

Valahol kacagás csendült most

S mosolyog a szívem.

Valahol szép lehet az élet,

Mert lány után futok

S valahol nagy lehet az átok,

Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,

Bomlott, beteg szegény,

Megölte a vágy és a mámor

Éppúgy, mint az enyém.

Hallják egymás vad kattogását,

Míg a nagy éj leszáll

S a nagy éjen egy pillanatban

Mind a kettő megáll.

József Atilla: Tószunnyadó

Tószunnyadó békességgel,

elülő végtelenséggel

óvja szerelmem, ki adta

s tenyerével megnyugtatta.

Bajocskáimat felejtem,

karddá nőtt bicskám elejtem - 

sáppadsz, kiáltó virággal,

és ő dereng, csendes ággal.

Szavad: nem értem, de sürgés.

Szava: nem értem, de zengés.

Nagyon szerethet már engem,

megtűr téged is szívemben.

Czeslaw Milosz: Epigráf: a világ és az igazság

Lévi Rabbi ezt mondta:

Ha a világ az, amit keresel, nem lehet igazság. 

Ha az igazság az, amit keresel, nem lehet világ.

Miért fogod meg a kötelet két végén,

keresve a világot és az igazságot?

Ereszd el az egyik végét,

mert a te makacsságod pusztulásba viszi a világot.

(Dabi István fordítása)

Elza Vecina: A csend ritmusa

Hullottak rám a szavak.

Jégesőként verték a fejem.

Védekeztem, menekültem előlük,

Amíg el nem értem a tengert.

A tenger ősz haját fésülgette és melankolikus

gondtelt tekintettel nézett és beszélni kezdett -

a hangja lassan és mélyen csengett, mint anyám hangja.

- Fuss a jégesőtől - mondta.

- A jégeső tönkreteszi a vetést, letöri a virágokat, leveri

a gyümölcsöket, agyonveri az embert.

A jégeső a halál nővére.

Menj a csendhez!

A csend az élet kezdete -

Minden nagyság kezdete.

Susog a kis makk csendjében született ezeréves tölgy.

Zúg a csöppnyi forrás csendjében született Daugava és Volga.

Dalol a szerelem csendjében született nagy Tagore.

Csendben mozog a fejünk felett a Mindenség, minden életet

nagyszerű ritmusában hordoz.

(Dabi István ford.)

Ady Endre: Én, szegény Magam

Szeretlek halálos szerelemmel,

Te hű, te jó, te boldogtalan,

Te elhagyott, te szép, béna ember,

Te: Én, szegény Magam.

Senkid sincs e bús, pucér világon.

Sorvasztó, álmatlan éjjelek

Holdfényénél fölujjongva látom:

Csak én szerettelek.

Te: Én, aki királynőket vártál

S bölcs királyok hódolásait,

Nézd, szivekben hogyan be nem váltál:

Csak én vagyok ma itt.

Szeretlek, mert a keserüségnek

Ártatlan és áldott fia vagy,

Mert minden egynek, búsnak és szépnek

Tömjénezni szabad.

Téged elhagyott már minden, minden,

Durván, meg-nem-értőn és gazul.

Nincs szépség, melynek hivője nincsen:

Most én vagyok az úr.

Az egész világ helyett imádlak,

Te hű, te jó, te boldogtalan,

Te szép, kit a buták meg nem láttak:

Te: Én, szegény Magam.

Weöres Sándor: A nő

A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;

a férfié; minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

címkék között jár, mint egy patikában.

Hiában száll be földet és eget,

mindég semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –

ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedően fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan címkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.

Lin-csi apát történetei

Lin-csi apát egy nap meglátogatta a szomszédságában álló kolostort. Az ottani apát büszkén mutatta neki, mennyi bambuszfáklyát gyártanak szerzetesei.
- Szorgalmas, dolgos szerzeteseim vannak, Lin-csi, láthatod! Sokat dolgozunk, de sokat is keresünk. Annyi bambuszfáklyát adunk el a városban, hogy kolostorunk vagyona vetekszik Vang nagyúréval.
- Na és miért szorgoskodtok ilyen nagyon, apát uram? – kérdezte tőle Lin-csi.
- Munkánk hasznából munkásokat veszünk a faluból, és velük még több bambuszfáklyát gyártunk. Majd azt is eladjuk a városban.
- És a hasznából újabb fáklyákat gyártotok és újabb hasznot termeltek? – kérdezett újból Lin-csi.
- Igen. A haszonból újabb hasznot termelünk, abból megint újabbat, és így tovább – válaszolta az apát, majd szétrepesztette a büszkeség.
- Mondd, mindek nektek ehhez a kolostor? – firtatta Lin-csi. – Nyugodtan kint maradhattatok volna a városban, ott is mindenki ilyesmivel van elfoglalva.
- Elárulom neked, Lin-csi. Már csak néhány év, s a miénk lesz az ország leggazdagabb kolostora. Ezután megint néhány év, és úgy élünk majd itt, mint palotájában a császár. És amikor gazdagok leszünk, már nem gyötörjük magunkat fárasztó munkával, csak magunkra figyelünk. Teát iszunk naphosszat, s a Tanításról beszélgetünk. Elmélkedünk, és hallgatjuk a kert madarainak énekét. Boldog idők várnak ránk, barátom! Nekem elhiheted. Ezért gürcölünk.
- Mondd, apát! Mit csináltatok ti, mielőtt nekiláttatok pénzt keresni?
- Mielőtt nekiláttunk pénzt keresni – kezdte az apát – , bizony nagyon csendesen éltünk. Igaz, nem gyötörtük magunkat fárasztó munkával, csak magunkra figyeltünk. Teát ittunk naphosszat, s a Tanításról beszélgettünk. Elmélkedtünk, és hallgattuk a kert madarainak énekét. De akkor szegények voltunk, Lin-csi, nagyon szegények – sóhajtott az apát, s várta, hogy Lin-csi sajnálja őket. De Lin-csi csak ennyit mondott.
- Feltaláltad a macskát, jó apát, amelyik se kint, se bent nem fog egeret! – s bár valóban őszintén szánta a csapdába esett apátot, dühösen elviharzott. Soha többé nem látogatta meg azt a kolostort.

Kosztolányi Dezső: Chanson

Álmodtam egy álmot,

rég volt, réges-régen;

ébredő tavasszal

künn a faluvégen.

Arany volt a színe,

gyémánt kirakatja,

holdsugár, hársvirág

volt a csillám rajta.

El is felejtettem

azt az édes álmot,

bódító illata

régen tovaszállott.

De halk tavaszéjen

újra általélem,

ha az ezüst holdgömb

bújdosik az égen.

Rezgő párafény közt

gyakran látni véllek: 

hársvirágos sírból

hazajáró lélek!...

Dsida Jenő: Álmok

Arcomat éri

hajnali fény

és sírva, remegve,

zokogva, nevetve

álmodom, álmodom, álmodom én.

Libben a hajnal,

vérteritő -

és vágyva, szaladva,

ölelve, kacagva

álmodik, álmodik, álmodik ő.

Rájnis József: Ezópus Beszéde a gonosz hatalomról

Mint jár az, aki hatalmas úrral osztozik,

Szépen mutatja e rövid költött beszéd.

Egyszer az oroszlán, a juh, kecske és tehén

Együtt vadászván, a bokros tölgyfák között

Végre egy otromba testű szarvast fogtanak.

Ottan az oroszlán, a vadat igazság szerént

Négy részre osztván, így kezdett ordítani: 

Enyim az első, mert oroszlán a nevem;

Enyim a második is, mivelhogy erős vagyok;

Nagy az én hatalmam, azért enyim a harmadik;

Jaj annak! aki a negyediket illeti.

Így nyerte el a gonosz hatalom az egész vadat.