Nemes Nagy Ágnes: Férfi, nő

A férfi

Kiszívtam ép foga közül a nyelvét,

mint csonthéjából gyönge osztrigát.

Körülöleltem csípőjén a földet,

és azt hittem: odaadta magát.

A nő

Fölém hajolt, mint sűrű felhő.

Villódzott, míg a számra lelt.

Forró keze bőrömre simult,

és azt hittem, hogy megölelt.

József Attila: Olyan bolond vagy

Olyan bolond vagy,

szaladsz, akár a reggeli szél.

Még elüt valamelyik autó.

Pedig lesikáltam kis asztalomat,

és most tisztábban világit

kenyerem enyhe fénye.

No gyere vissza, ha akarod

veszek takarót vaságyamra.

Egyszerü, szürke takarót.

Illik az szegénységemhez,

aki szeret téged,

és az Úr is szereti nagyon,

és engem is szeret az Úr,

nem jön soha nagy fényességgel,

nem akarja, hogy elromoljanak szemeim,

akik nagyon kivánnak látni téged,

és nagyon szépen néznek majd terád.

Ha visszajössz, vigyázva foglak megcsókolni,

nem tépem le rólad a kabátot,

és elmondom mind a sok tréfát,

mert sokat kieszeltem azóta,

hogy te is örülj.

Majd elpirulsz, lenézel a földre

és kacagunk hangosan,

hogy behallatszik szomszédunkba.

A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik,

és fáradt, összetört álmukban

majd elmosolyodnak ők is.

Giovanni Pascoli: Tenger

Tárva az ablak s a tengert kémlelve

villogó csillagok, fodros hullámok

imbolygó látványa tárul szemembe.

Hívó villanásra dobbanás felel.

Ím, sóhajtozik a szél, lehel a vízzel:

a tenger felett szép ezüst híd ível.

Híd vetve derűs tengervíztükörre

Kinek emeltek, hová vezetsz? Merre?

(Tamás-Tarr Melinda fordítása)

Ady Endre: Dalok a labdatérről

I.

Valamikor labdatéren

Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,

Ki az az egy nem osztozó

Labdaverő boldogságon,

Ki az az egy, ki ne játsszon,

Engem dobott ki a sors,

Mindig engem, mindig engem.

Kövér könnyel, sóvár vággyal

Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem.

Most is, most is víg hat körül,

Kik nem hatan: százan, ezren

Labdát vernek víg-feledten,

Csak úgy kussoltat a sors,

Mindig engem, mindig engem.

II.

Ni, most a labdatéren

Milyen gyorsak a fiúk

És még szebben kacagnak,

Miként a régi hatok.

Milyen, milyen szent volna

Utódomat meglelni,

A kitudott, kis senkit,

Fölösleges nem-játszót

És szólni hozzá vigan:

»Fiacskám, meglátod majd,

Lesz egy nagy labdajáték

S ott te leszel a vezér,

Repülsz, miként a labda

S rikoltsz, mint egy víg rigó

S ha majd nagyon elfáradsz,

Keresed a hatokat,

Keresed s nem találod:

Így van ez jól, fiacskám.

Régi hét fiuk közül,

Íme, engem tartott meg

A fő-fő Labdaverő

S a többit szépen, ifjan

Kiverte a játékból.«

Igy szólnék utódomhoz.

De bár bejártam százszor

A régi labdateret,

Nem lelem, nem találom.

Talán más most a világ,

Nincs játékból kitudott

Csenevész, sárga fiú.

Pedig, nagy Labdaverő,

Én titkos, nagy Jehovám,

Úgy szeretném az ilyet

Mindet összegyűjteni

S egy vígságos játékban

Egy utolsót játszani.

Francois Villon: Ellentétek balladája

Szomjan halok a forrás vize mellett;

Tűzben égek és mégis vacogok;

Parazsas kályhánál vad láz diderget;

Hazám földjén is száműzött vagyok;

Csupasz féreg, díszes talárt kapok;

Hitetlen várok, sírva nevetek;

Az biztat, ami tegnap tönkretett;

Víg dáridó bennem a bosszúság;

Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;

Befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos csak a kétes a szememnek

S ami világos, mint a nap: titok;

Hiszek a véletlennek, hirtelennek,

S gyanúm az igaz körül sompolyog;

Mindig nyerek és vesztes maradok;

Fektemben is fölbukás fenyeget;

Van pénzem, s egy vasat se keresek,

És reggel köszönök jó éjszakát;

Várom, senkitől, örökségemet;

Befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett,

Kínnal mégis csak olyat hajszolok;

Csalánnal a szeretet szava ver meg,

S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;

Barátom, aki elhiteti, hogy

Hattyúk csapata a varjú-sereg;

Igazság és hazugság egyre-megy,

És elhiszem, hogy segít, aki árt;

Mindent megőrzök s mindent feledek:

Befogad és kitaszít a világ.

Ajánlás

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:

Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.

Lázongva vallok törvényt és szabályt.

S most mi jön? Várom a pályabéremet,

Mert befogad és kitaszít a világ.

( ford.:Szabó Lőrinc )

Juhász Gyula: Ne bántsátok a lombokat

Ne bántsátok a lombokat:

Susogta George Sand a halál előtt.

Nem értették meg, én megértem őt.

Ne bántsátok a lombokat,

Hadd nőjenek, viruljanak az égre,

Hadd mosolyogjanak napban, esőben,

Hadd ringassák a békés fészkeket,

Küldjék magasba a rigók dalát.

Hadd boruljanak össze boldogan,

Ha alattuk a szerelem tanyázik,

És hadd terítsenek álompalástot

Az élettől elfáradt vándorokra.

Ne bántsátok a lombokat,

Hadd játszanak alattuk gyermekek,

Akik az első lépést most teszik,

Tipegve ismeretlen cél felé,

És hadd pihenjenek meg a halottak

Zöld sátraik alatt a rögök ágyán,

Ne bántsátok a lombokat, ti élők!

Mihail Lermontov: Kaukázus

Gyermekkorom elmúlt, a sors szele rég

Oly messze vitt tőletek, déli hegyek -

Emlékem örökre közétek vezet,

Édes, honi dalként szeretlek, te szép

Kaukázusi rengeteg!

Ifjan veszítettem el édesanyám,

De a rózsaszín este, ma arra lebeg,

Hangján susog egyre föl, érzem, a sztyep

S szívem ottfeledem csúcsaid magasán,

Kaukázusi rengeteg!

Mily boldogan éltem e vad hegyeken,

Öt éve, s a vágy tüze mind hevesebb,

Ott láttam először a mély szemeket,

Tekintetük egyre idézi szívem:

Kaukázusi rengeteg!

(Vidor Miklós fordítása)

Wass Albert: Nyár ment át az erdőn

Lehajtott fejjel, nesztelen haladt.

Hiába volt felhőbe-halt a lelke:

azért az erdő mégis észrevette.

Egy szél indult valahol: csoda-könnyű,

s az izgatott fák halk morajra keltek.

Harangvirágok összecsilingeltek,

s egyszerre feldalolt minden madár:

„A Nyár! a Nyár! a Nyár!”

A Nyár megállt,

és felemelte halkan a fejét.

Szomorúan a fákra nézett,

megtörölte két könnyes szemét

és ment tovább.

A bükkök ajkán elhalt a beszéd.

Szél megtorpant. Madár elhallgatott.

Csak a patak szíve zakatolt

nyugtalanul, rémülve, akadozva.

A Nyár ment át az erdőn,

s amerre elhaladt:

a néma erdő döbbent katonái

tisztelegve álltak sorfalat.

Fekete István: Nádas

Aludtál-e már nádtető alatt,

láttad-e ott, hogy kel fel a nap?

Hallgattad-e a szélben hogy suhog a nád,

ha megérinti a virradat?

Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit.

Se nádirigót, se kócsagot,

se a vadrécék kéktükrű szárnyát,

se vizekben rengő csillagot?

Raktál-e tüzet tavalyi nádból?

Füstje simogatta arcodat,

ha felkel a hold, és a lidércfény

táncol a tündöklő ég alatt?

Láttál-e ezer szárcsafiókát,

úszó fészket a nagy vizeken?

S hallgattad-e ködös hajnalokon,

a vándormadár hogy mit üzen?

És nádi széna volt-e párnád,

millió béka a muzsikád,

imbolygó bagoly régi barátod,

nyársonsült keszeg a vacsorád?

Fürödtél-e már csendben és fényben,

este, ha lobban a néma tűz,

s a nádason átrepül az álom,

és rád-sóhajt lágyan a puha fűz?

Álmod ha őrzi millió nádszál,

és tartja feletted az eget,

neked adja a csillagos békét,

és megsimogatja szívedet.

Dsida Jenő: A rejtett igazi

Sokszor, mikor a napba nézek,

már-már azt hiszem:

ő az igazi.

S elfelejtem, hogy minden látható,

tapintható és megcsókolható:

a rejtett igazinak

árnyéka csupán.

Valahol bennünk van az élet,

melynek árnyékát éljük,

valahol bennünk van a ház,

melynek árnyékát lakjuk,

valahol bennünk van a kenyér,

melynek édes árnyékát

megszegjük estelente.

Vagy valami irgalmatlan kék tó

mérföldes fenekén,

vagy felhőkbe gomolyítva úsznak

és távoznak tőlünk az égen -

messziről, messziről visszakiáltva:

Poéták, bolondok,

meg tudtok-e fogni?

Én nem tehetek róla,

megejtett ez a nyilvánvaló igézet.

Ha kedvesem hófehér vállára nézek,

ha mélységes, barna szemébe nézek,

remegve dobom felé a kérdést:

Milyen lehet a Gyönyörű,

kinek árnyéka vagy?

Derek Mahon: Elhagyott raktárhelyiség Wexfordban

J. G. Farrellnek

"Jussunk eszükbe mi, törékeny

lelkek az aszfodéloszok közt.

[Szeferisz – Mythistorema]"

Akadnak oly helyek még, hol gondolat terem –

Kisarcolt perui bányák, mikor már

Lassú enyészet mállasztja őket,

Örökre bennük rekedt a visszhang

S vadvirág reszket a liftaknában,

India palotái, melyekben táncot jár a szél

S bizonytalankodón egy-egy ajtó becsapódik,

Csurig telt víztárlók mögött a mészkőüregek,

Hova elásott csontért kutya sompolyog éppen;

Ilyen elhagyott volt a raktár Wexford megyében,

A kiégett hotel alagsorában, hol

Fürdőkádak, mosdókagylók között

Kulcslyuk felé ezer gomba tülekszik.

Ez az egyetlen csillag az ő égboltjukon,

Avagy egy kinti csillaghoz keret.

Mi mást tehetnének, mint vágyakoznak?

Rododendront sok nappal megelőzve,

Míg forgott csak a Föld ködgomolyként kerengőn,

Lesték a károgó varjúpanaszt az erdőn.

Várnak növényi párák bűzhödő

Szagában a polgárháború óta,

Midőn a birtokától megfosztott gombatermelő

Lépte a kavicsos úton tovacsikorgott.

Sosem tért vissza, s azóta a fény

Csak itt süt az eső-rozsdállta kulcslyukon.

Pók sző hálót, gombát poroz a légy,

Tán naponként hallják, hogy hull a vakolat –

A semmiből valami kiáltás jelét,

S ahogy az út végén gázt ad egy kamion.

Volt itt halál is, vértelen hús omlott

A földbe, melyből egykor vétetett;

Kélt lidérc is belőle, s mindent átható

Áporodott lég, förtelmes latyak.

S nyúlászkodón az ajtómentiek

Törtetnének: „Helyet! Helyet nekünk!”

A többi, félhomályban szertehányt

Tárgyak, tört virágcserepek közt nyögve ráng,

Hogyan jutna végre közelebb,

De sorsa csak a furcsa, ágasló póz marad.

Látogatók híján félszázadnyi sötétben –

Szánalmas készülődés: kattan-e

A zár, nyikkan-e ajtó. Mágus holdlakók,

Volt-rezsim rizsporos bebörtönzöttei,

Pókhálós torkú, háromfele vált, aszott,

Álmatlan nép, melyet csak egy kísérteti

Sikoly riaszt, akár a kivégzők tüze,

Fölvillantván, még így is az élet lüktet itt.

Bár puha testükön féreg lakmározik,

Törékeny fejük bízón emelnék fölfele.

A maguk néma módján mind esdeklenék,

Tegyél az érdekünkben valamit,

Az ajtót legalább ne csukd be újra künt.

Treblinka, Pompei mártírjaiképp

„Ments meg minket!” – kiáltoznák feléd.

„Ne maradjunk Isten árvái itt,

Sötétbe, kínba hullva, hisz nekünk

Is volna mit megélnünk.

Te, fénymérős, ki könnyed kanyarral idejöttél,

E jámbor küszködést ne hagyd elvesztenünk!”

(Fordította: Fodor András)

Lawrence Ferlinghetti: Gyönyörű hely ez a világ

Gyönyörű hely ez a világ

jó ide születni

ha nem zavar nagyon

hogy a boldogság nem mindig

akkora öröm

ha nem zavar nagyon

a pokol időnkénti

érintése

amikor minden oly kellemes

mivel még a mennyekben

sem énekelnek

állandóan

Gyönyörű hely ez a világ

jó ide születni

ha nem zavar nagyon

hogy állandóan

haldoklik néhány ember

bár lehet hogy csak éhezik

néha-néha

ami nem is olyan rossz

ha egyik sem te vagy

Gyönyörű hely ez a világ

jó ide születni

ha nem zavar nagyon

az a pár magas lovon ülő

agyhalott

vagy a magasba néző arcotokon

vagy egyéb szabálytalanságokon

időnként landoló bomba

vagy márkanév-társadalmunk

kiváltságos embereinek

kipusztult példányainak

papjainak

járőreinek

különböző szegregációinak

kongresszusi vizsgálatainak

és más egyéb székrekedéseinek

azon áldozatai

amelyeket megörökölt

testünk

Igen, ez a világ minden világok legjobbika

ezt bizonyítja

a humor

a szex

a szomorkodás

a halk dalolás

az inspiráltság

a séta

a nézelődés

a virágok illata

egy szobor megérintése

a gondolkodás

a csókolózás

a gyerekcsinálás és a nadrágviselés

a kalapemelés

vagy a tánc

piknik közben

úszás a folyóban

nyár közepén

és csak úgy egyáltalán

„az ahogy éled az életed”

Valahogy így

de pont amikor minden jól megy

érkezik a mosolygó

temetkezési vállalkozó

(Gyukics Gábor fordítása)

Wislawa Szymborska: Kora reggel

Még alszom,

de közben sorakoznak a tények.

Fehérlik az ablak,

szürkül a sötétség,

a szoba kikászálódik a homályos térből,

ingatag, sápadt sávok

keresnek támaszt benne.

Sorban, sietség nélkül,

mert szertartás ez,

földerengenek a mennyezet és a falak síkjai,

elválnak a formák,

egyik a másiktól,

bal oldal a jobbtól.

Virradnak a tárgyak közötti távolságok,

csicseregnek az első csillogások

egy poháron, egy kilincsen.

Már nem csupán tűnik, hanem egészen van

amit tegnap félretoltak,

ami a padlóra esett,

ami a keretbe fér.

Csak a részletek

nem kerültek még a látómezőbe.

De vigyázat, vigyázat, vigyázat,

sok jel mutatja, hogy visszatérnek a színek

és a legkisebb dolog is visszanyeri saját árnyékát

árnyalatával együtt.

Túl ritkán csodálkozom ezen, bár kellene.

Rendszerint az elkésett tanú szerepében ébredek,

mikor a csoda már végbement,

a nap beiktatódott

és mesteri módon reggeliséggé vált a hajnaliság.

(Csordás Gábor fordítása)

Robert Frost: Nyírfák

Ha nyírfák hajlanak bal- s jobbfelé

sötétebb fák sudarai között,

fiú ingatja őket, azt hiszem.

De ingatás őket nem gyűri le.

Csak jégvihar. Láthattad jégben őket

télen, s eső után, egy napsütéses

reggel. Egymáshoz csörrennek, amint

ébred a szél, s tarkán tündöklenek,

ahogy zománcuk reped s letörik.

A nap kristályhéjat szórat velük,

mely a hókérgen zúzottan gurul szét –

oly halom söpörni való cserép,

mintha a mennybolt szakadt volna be.

A harasztig vonja őket a súly,

de nem töri el; ám ilyen soká

s mélyen hajlítva, nem nyúlnak ki már;

az erdőkben évekig látható

törzsük íve, lombbal a talajon,

mint térdelő lányok, kik hajukat,

napban szárítani, maguk elé vetik.

De azt kezdtem el mondani, mikor

a jégviharral betört az Igazság,

bár fiú ingatná őket, amint

ki- vagy bemegy tehenei után –

kinek, hogy a bézbalt ismerje, túl

messze a város, s ki azzal mulat,

nyáron vagy télen, mit maga talál.

Apjának fáit leigázta mind,

addig nyargalva rajtuk sorra, míg

meg nem szüntette merevségüket,

s egy sem lógott bénán, egy sem maradt

meghódítandó. Mindent megtanult,

mit kellett: hogy ne engedje a fát

túlgyorsan el, s ne erőltesse azt

egész a földig. Súlyát mindig a

fa sudarára bízta, gondosan,

s oly könnyen, mint töltöd a poharat,

mászott széléig, sőt túl is azon.

Ekkor suhogva kifelé röpült,

lábbal törve utat a talajig.

így voltam egykor nyírfák hajlitója.

S azt álmodom, hogy újra az leszek.

Ez történik, mikor a gond kifáraszt;

s a lét nagyon is úttalan vadon,

hol arcod ég s viszket az átszakított

pókhálóktól, s félszemed könnybe lábad

az ágtól, mely nyílásába csapódott.

Szeretném kicsit itthagyni a földet,

majd, visszatérve, kezdeni előlről.

A sors nehogy szándékkal félreértsen,

s félig lakatva vágyam, elvigyen

visszaút nélkül. Pompás hely a föld

a szerelemhez: nem tudok különbet.

Nyírfát nyargalva lenne menni jó,

hófehér törzs fekete ágain

kúszni az égnek, míg nem bírva már,

a görnyedt fa le nem eresztene.

Menni és visszatérni – ez a jó.

Van rosszabb is, mint nyírfák hajlitása.

(Hárs Ernő fordítása)

Vörösmarty Mihály: Az Éj monológja - Csongor és Tünde

Sötét és semmi voltak: én valék,

Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,

És a világot szültem gyermekűl.

Mindenható sugárral a világ

Fölkelt ölemből; megrázkódtatá

A semmiségnek pusztaságait,

S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,

A Mind, előállt. Hold és csillagok,

A menny csodái lőnek bujdosók

Kimérhetetlen léghatárokon.

Megszűnt a régi alvó nyúgalom:

A test megindúlt, tett az új erő,

S tettekkel és mozgással gazdagon

Megnépesűlt a puszta tér s idő,

Föld és a tenger küzdve osztozának

Az eltolt légnek ősi birtokán;

Megszünteté a tenger habjait,

S melyet haraggal ostromolt imént,

Most felmosolyga mélyiből az ég;

S mint egy menyasszony, szépen és vidáman

Virágruhába öltözött a föld.

A por mozogni kezdett és az állat,

S királyi fejjel a lelkes porond,

Az ember lőn, és folytatá faját,

A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. -

Sötét és semmi vannak: én vagyok,

A fény elől bujdokló gyászos Éj. -

A féreg, a pillanat búboréka,

Elvész; idő sincs mérve lételének.

Madárt a szárny, a körmök állatot

Nem váltanak meg, kérges büszke fát

Letesznek századoknak súlyai.

Az ember feljő, lelke fényfolyam,

A nagy mindenség benne tükrözik.

Megmondhatatlan kéjjel föltekint,

Merőn megbámul földet és eget;

De ifjúsága gyorsan elmúlik,

Erőtlen aggott egy-két nyár után,

S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.

Kiirthatatlan vággyal, amíg él,

Túr és tűnődik, tudni, tenni tör;

Halandó kézzel halhatatlanul

Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,

Még a hiúság műve van porán,

Még kőhegyek ragyognak sírjain,

Ezer jelekkel tarkán s fényesen

Az ész az erőnek rakván oszlopot.

De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,

Ha nem lesz föld, s a tenger eltűnik.

Fáradtan ösvényikből a napok

Egymásba hullva, összeomlanak;

A Mind enyész, és végső romjain

A szép világ borongva hamvad el;

És hol kezdve volt, ott vége lesz:

Sötét és semmi lesznek: én leszek,

Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

Heltai Jenő: Egy asszony keze

De jó egy kis kezet

A kezünkbe fogni,

A karcsú ujjakra

Szavakat lehelni,

Csókokat dadogni,

A finom ereken,

Mint kék tengereken

Kábulásba veszve,

Elhajózni messze,

Sehol meg nem állni,

Folyton jönni, menni,

végül partra szállni,

Végül megpihenni

Rózsaszín szirteken

Koráll-szigeteken,

Az éles körmökön,

örök örömökön.

Ó, áldott asszonykéz,

vágyak forralója,

Gondok altatója,

Izzó homlokomon

Hűvös fehér pólya,

Drága élő bársony,

Te maradj a társam,

Örökre, örökre.

Mikor sírdogálok

Könnyem te töröld le,

Te szoríts marcangolj,

Ha lázad a vágyam,

Mikor valami fáj,

Te simogass lágyan,

S halottas órámon

Bús szemfedő selyme,

Te hullj takarónak

Megtört két szememre,

Elnémult szívemre.

Kányádi Sándor: Sirálytánc

Sirályok táncoltak, keringőztek

a víz fölött.

S az öreg tenger - a maga módján -

gyönyörködött,

gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy

bárány-szép habot

a kecsesen reálibbenő sirályok

alá ringatott.

Szép is volt ez a szinte magáért való

lengő játék.

Ha sirály volnék - gondoltam -, én is

így csinálnék.

Mert szép is az: a magasság s mélység

peremén

táncolni, keringőzni kecsesen,

könnyedén.

Megbűvölten csodáltam én is ez

ördögi, víg

kenyérkereset szórakoztató,

új cseleit.

És értettem már az egész táncos

ceremóniát:

ki-ki megfogta véle a maga

kis vagy nagy halát.

De nem bántott e szép haszonlesés,

csak akkor szomorodtam el,

mikor a tenger birkózni kezdett

a szelek seregeivel,

s a sirályok, ó, a sirályság, össze-

s szétriadt;

jóllakottan és veszekedve keresték

az árbocokat.

Tágult, s majd elfért egy vitorlában

az egész láthatár.

Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor

viharmadár.

Zelk Zoltán: Hegedűszó

Hegedűszó, hegedűszó

hegedű édes zokogása

az a mély hang, a fekete

s a vékony fehér cérnaszála.

Te muzsikus! Varázstudó!

Kezedben vonó: varázspálca.

Egy mozdulattal fölfűzöd

mindünk szívét e cérnaszálra.

Egymáshoz fűzve így ülünk.

Fölöttünk száll, suhog a dallam.

Az ismerős! mit úgy tudunk!

s nekünk mégis kimondhatatlan.

Mi torkunkban, nyelvünkön ég

de nincs hatalma rajta szónak

amit csak a négy húr felel

a híven faggató vonónak.

A dal, mely csecsemőkorunk

s az öregség hólepte tája

hová talán el se jutunk

de lelkünk mégiscsak bejárja.

Múlt és jövő két szárnya zúg

suhog fölöttünk a teremben -

s amikor végül is lehull

egy pihéje arcomba lebben.

Fölrezzenek. Szemembe süt

kigyúl a való, mint a lámpa.

De szívemben még búg tovább

a szomorúság boldogsága.

József Attila: Nő a tükör előtt

A tükör előtt öltözik. Csupasz,

Akár a frissen megköszörült penge.

Nem látta férfi, mégis beleszúrja

Kegyetlen tükre minden férfi-szembe.

A tükör előtt öltözik. Gyapjú

Kelmét neki növeszt a férfi nyája.

Szoknyaként veszi magára a poklot

S az ég fodorként hullámzik alája.

Hajára aggat mély rejtelmeket,

Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát

S a férfierő roppant vásznait

Ujjai apró szalagokra bontják.

Fülönfüggőül szívünket veszi,

Nem hallott zenét csak neki zenéljen

És nyelve alatt jéghegyeket hordoz,

Hogy forróságát elvermelje mélyen.

Lelkiismeretünket gyújtja föl,

Hogy szemöldökét véle bekormozza,

Tíz manikűrözött méregfogát és

Ajkát vérünkkel festi meg pirosra

S már készen van és nincsen rajta más.

Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen!

Annyira egyszerűen indul el,

Hogy szőnyegére: holt agyunkra lépjen.

Czóbel Minka: Szélmalom

Forog a szélmalom négyes vitorlája,

Hüvös esti szellő fújdogálgat rája.

Csak forog, csak forog, pedig a garadon

Két-három búzaszem - az is alig vagyon.

Szívemben is forog ilyen négyes kerék,

Hajtja gondolatom, csak feléd, csak feléd.

Rég megőrölhette volna a bánatot,

Melyet távozásod a szívemben hagyott.

Rég megőrölhette volna a szívemet

Az a gond, mely váltó, de sohasem feled.

Mikor jön már szélcsend, békesség, nyugalom,

Mikor csendesül le e nyugtalan malom?

Wass Albert: Hajnali séta

Láttam:

az ég felettem genciána-kék,

és az első érkező sugár

a bükkös-erdő sudarára lép,

és éreztem, hogy dobban a szívem,

s avarra-lépő vágyra lelkesül.

Akit kerestem, nem találtam:

hát elindultam egyedül.

Hanem mikor a bükkerdőbe értem

s megláttam a sok nevető madárt:

csapongó kedvem őszi búra vált.

Akkor megláttam: hullnak már a lombok,

s peregnek halkan: mindjárt itt az ősz,

és árva leszek én is, mint a dombok.

Rigó rebbent a csillogó gyepen,

s amerre mentem: könnyes volt a hajnal,

és harmatos volt mind a két szemem.