Pilinszky János: Sztavrogin visszatér

“Nem gondoltak a rózsakertre,
és elkövették, amit nem szabad.

Ezentúl üldözöttek lesznek
és magányosak, mint egy lepkegyűjtő.
Üveg alá kerülnek valahányan.

Üveg alatt, tűhegyre szúrva
ragyog, ragyog a lepketábor.
Önök ragyognak, uraim.

Félek. Kérem a köpenyem.”

Pilinszky János: Sztavrogin elköszön

“Unatkozom. Kérem a köpenyem.
Mielőtt bármit elkövetnek,
gondoljanak a rózsakertre,
vagy még inkább egyetlen rózsatőre,
egyetlen egy rózsára, uraim.”

Wass Albert: Őszi ajándék

Könny-lepte őszi rónán
zokogva zeng az ének.
Könny-lepte őszi rónán
már hervadást mesélnek
sóhajtozó szelek,
novemberi szelek.

A lelkemet kitárom,
s amit szívembe zártál:
van még egy nyári álmom,
egy utolsó virágszál,
egy gyönge liliom,
egy árva liliom.

Tudom, ha ezt letépem,
itt vége lesz a nyárnak,
s a virágtalan réten
majd őszi szelek járnak,
és őszi bánatok,
fekete bánatok.

A nyár messze szállott…
de szép nyarad fejében
az utolsó virágot
ím emlékül letépem,
fogadd el álmomat,
szelíd virágomat.

S ha őszi bánat éget,
és könnyedet felissza,
hadd varázsoljon téged
a régi nyárba vissza
legutolsó álmom:
hervadó virágom.

Ady Endre: Ima Baál istenhez

 Óh, Baál, Nagyúr, ez az irgalom-óra.
Mi itt a gályán most hozzád kiáltunk.
Nézz hát reánk, reánk, két kárhozóra.
Nem énreám. Hisz én mi vagyok? Féreg.
Pártütő isten, összetépett lélek,
Elesett titán. De itt van a párom:
Kegyetlen, nagy Baál, jóságodat várom.
Bús asszony-ember, de lelke Nap üszke,
Szomorú szemű, de nagyszomjú, büszke,
Didó királynő, csókolva is vádló,
Hajh, beteg csókú, de mindenre váró,
Bíborra termett, egyetlenegy némber.
Óh, Baál, állj mellénk lelked kegyelmével.
Minden-Pénzeknek trónján valahol
Fordítsd felénk fényes, kegyetlen arcod.
Én harcolnék. Megharcolnám a harcot,
Tudok alázva élni, lélek-áron,
De nézz reá: királynő az én párom,
Selyemvánkost áztathat csak a könnye,
Selyemzászlót lengethet csak a gályánk.
Óh, öntsd reánk aranykönnyed folyását,
Óh, öntsd reánk, véres aranyak atyja,
Óh, nézz reánk, a két legkoldusabbra.
Ha ide néznél, vad aranyszived
Összeszorulna. Könnyed eredne
S úszó, sötét gályánk szőnyegére,
Óh, hullna az arany, hullna egyre.

Csoóri Sándor : Barbár őszi vers

 Szabó Lőrinc halálára

I.
Ablakpárkányon napfény rozsda,
erdők taraján vér pirossa,
arcok zuhannak köd-tükörbe,
szédül a világ megint őszbe.
Csillag és szél összeverekszik,
ravatalon egy költő fekszik,
szeretők szeme égő gyertya,
loboncos fejét belobogja.
Aki megnézi: csönddé válik,
sírkő-utcákon fut hazáig,
felhőt töröl le homlokáról,
örül, hogy él, hogy lépcsőt számol.

II.
Sárga réteken bikák bőgnek,
az őszi napnak felköszönnek
s a vakondtúrást, mint a sapkát,
nyers örömükben égre dobják.
Virág-hamuban lépegetnek,
kikerics szagtól részegednek
s tejes fényben vetkőző nőket
látnak lebegni, űzik őket.
Még álmukban is földobognak,
leánytestekért hadakoznak,
szarvuk hegyén az arany szalma,
mintha a lányok haja volna.

III.
Az éjszakában hosszú kések
darabolják föl a vidéket,
bagolysuhanást kettévágnak,
szoborfejeket lenyiszálnak.
Ami földre hull, puhára hull,
tompa mohába hangtalanul,
fűrészpor-ágyba, mészgödörbe,
csobbanatlan, deres vizekbe.
S messziről mintha tücsök szólna,
seregnyi tücsök befalazva,
sírkamra falba befalazva,
borostyánkőbe befalazva.

Petőfi Sándor: Beszél a fákkal a bús őszi szél

 Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
 
Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
 
Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
 
Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
 
Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!...
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

John Drinkwater: Cotswoldi szerelem

Cotswold ma kék mosolygás,
és nincs már hó se rég,
a lányok új selyemben,
áprilist fest az ég,
mert minden áprilisban
a lányok szombaton
Stow-tól föl Rodborough-ig
takarosak nagyon.

Csodák a nők bokái,
ha már virág virít,
nem egy lány tudja mindezt
Campdentől Gloucesterig,
és nem egy lányt vesz észre,
ki Cotswoldba betér,
férfiszem áprilisban
az észnél többet ér.

Édeskevés különbség,
míg jársz a föld fölött,
hány éves vagy, tizennyolc,
vagy szörnyü hatvanöt,
ha Amberleyre április
jön, áprilisi ég,
s ragyog cotswoldi lányok
ravasz cipője még.

(Ford: Vas István)

V. Viszockij: A költőkhöz

Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.
Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.
Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért,
Másik hurokba bújt az „Angleterre”-ben.
S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt:
Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,
Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét
Vasszöggel, és átadták a halálnak.
Harminchetes, a végzetes – kijózanít e szám,
E számjegytől a hideg is kiráz ma, –
Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,
S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.
Harminchetes – e szám bizonnyal Isten átka volt,
A kérdést élre állította: vagy-vagy...
Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt...
A maiak e számon túljutottak.
A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,
A harminchárom épp hogy megfeszített,
S a harminchét se vért, csak ősz hajszálakat hozott,
Havat, melyet halántékunkra hintett.
Golyó, kötél? Inunkba száll a lélek jó korán...
Tűrünk, pszichopaták, hisztérikák, mi.
Kés élén jár lábujjhegyen a költők népe, ám
A lelkük az, amely ma vérben ázik.
A szónak „hosszúnyakúúú” végén három „ú” –
Hát kurtítsd meg a költőt, légy erélyes.
Hátába kést, hisz ő a kés élén is boldogul,
Leszúrva gondosan, mivel veszélyes.
Fatális számok hívei – szánalmas mindegyik,
Akár a háremhölgyek, epekednek.
Ha már az élettartam átlaga emelkedik,
Mér’ pont a költő éljen kevesebbet?

(ford. Baka István)

Babits Mihály: Kabala

Egy
mennyi mindent próbáltam én – de minden egyre megy.

Kettő
az egyből kettő sohse lesz: magányos lelke meddő.

Három
rossz útra visztek, életem, szerelmem és halálom!

Négy
négylevelű nyil útadon – vakon mellette mégy.

Öt
a sorsod öt kemény pecsét – ne hidd hogy föltöröd!

Hat
bár építnéd mézednek a szép hatszög mézfalat!

Hét
de te utazni kergeted a Göncöl szekerét.

Nyolc
a Nyolc a harapófogó, hogy égve fölsikolts.

Kilenc
kilenc hónap, miért tevéd, hogy engem fölteremts?

Tíz
az egyhez még egy nulla kell: a léthez Léthe-víz.

Tizenhárom
Hiszen várom:
majd jön valami semmin út, valami vizen álom.

Viktor Szosznora: Levél (Piszmo)

Kertedben emlékezzél majd reám,
hol a hangyák rőt pajzsot hordanak,
s a verebek úgy tárják szárnyukat,
mintha liliom nyitná szirmait.

Hazádban emlékezzél majd reám,
honnan melegebb tájra szálltak a
madarak, s a torony csücskéről az
aranyozott angyal is délre vágyik.

Kertedben emlékezzél majd reám,
ahol gyümölcs-harangok konganak,
lélekharangok,
és hálóikat
délkörökből szövögetik a pókok.

Könnyeidben emlékezzél reám,
ahol bilincs-fehér az éjszaka,
s esténként kék mundérba öltözött
paloták őrzik a lépteidet.

Johannes R. Becher: Nyugalom

(Leonhard Franknak)

A rét nedves fészkében elhevertünk,
fejünk a fűben súlyos, mint a kő,
amíg a nap hűvös-nyugatra eltűnt,
benyelte hosszú láda-hegytető.

Esti hangok nyilaltak gyors madárral.
Gyermek-árnyék, az úton elvesző,
lágy fű indázott tagjainkon által.
Szemünkhöz ért, virággal, a mező.

Kutyák csaholtak, csattant ár az árra,
mikor testünk elsüllyedt tengerek
mélyére tűnt: hullámok lassu tánca,

rest hal-sereg, amint reánk mered.
Rejtek szorosban színezüst korállfa
ágai rázták halk csengőiket.

(Forditotta Nemes Nagy Ágnes)

Balakan Alekszej: Ne felejts el

Látod, az ősz eljött,
De ne felejts el engem.
Körülöttünk sűrű köd,
Nyugszik le a nap csendben.

Hamar eljön a tél.
Kedvesem, ugye érzed,
Hajadra hull a dér.
Ez ne bántson téged,

Mert oly szép volt a nyár,
A zöld fák ünnepeltek,
Dalolt sok kis madár,
Vigadtak a kertek.

S a tavasz! Emlékszel?
Akkor boldogan éltünk
Nappal, sötét éjjel,
És most, mondd, mitől féljünk?

Látod, az ősz eljött,
De ne felejts el engem.
Köröttünk sűrű köd
S nyugszik le a nap csendben.

(Dabi István fordítása)

Babits Mihály: Őszi csengő

A drótcsengő a parkban
megszólal lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány,
de sárgul, hulldogálván
fáról a gyenge levél.

A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa
a földön: őszi levél.

S a csengő csengve mindég
mert rázza durva vendég,
hívatlan északi szél,
bejő a zárt kapun át,
s hordozva hosszú gúnyát
söpörget, sárga levél.

Czóbel Minka: Az erdőből

Aranyban járok
Acél világban
Hervadó erdő
Zöld aranyában.

S mi távolról jön
a levegőbe
Megérzi az erdő
Megremeg tőle.

Gallyak jajonganak
Viharzó szélben,
Nyöszörgő sírás
A fák tetejében.

Keringő varjak
Távol világból,
Jönnek nagy véres
Zord lakomából.

Az erdő csendje
Rémes beszédes,
Ne fordulj arra,

Kerüld el édes!
Arany levelek
Mint könnyek árja
Egyenként hullanak

Utolsó díszül

Elhagyott megtört
Halott virágra.

P. Alberich Zwyssig: A zenei skála

Élő hit kell – s komoly rím! –
ha ez megvan: alap, PRÍM!
 
Ép reményed meg ne und! –
élet-skálán ez: SZEKUND!
 
Hármas-Egyet tisztelhetsz:
tiszta Lélek, Isten = TERC!
 
Csüggedt vagy s nem-vígasztalt? –
Érezd: szeret! Igaz KVART!
 
Embertársad rád tekint:
benne Őt lásd! Tiszta KVINT!
 
Nyugodt leszel s erősebb:
béke Isten, erő: SZEXT!
 
Csontig-éget a seb, kín? –
Bízz, mert segít a SZEPTIM!
 
Kényelmedről leszokj hát,
s vár a Magas, az OKTÁV!
 
(Fordította: Holczer József SP)

Radnóti Miklós: Variáció szomorúságra

Nézd én a fájdalmak kertjéből jöttem
könnyes folyókon hullató ligeteken
és zokogástól rengő réteken át
a fájdalmak kertjéből jöttem
ahol sírást hozott
a szél a nap az eső
a köd a hold a hó
az ég az ég az ég is!
És kelőhajnali színeken is sírtam
ha éppen egy érett alma
esett le csengve fáradtan az ágról
vagy egy madárnak röpülő íve
a föld felé hajolt és eltűnt
valahol a ringó zöld mögött.
Csak jöttem némán könnyes folyókon
hullató ligeteken és zokogástól rengő
réteken is némán keresztül csak a
sírásom csorgott száz arcomon
mely már halovány mint a
hajnali holt hold mely
szégyen a hajnali hajnali égen.

Radnóti Miklós: Naptestű szüzek, pásztorok és nyájak

A pásztor is lassan lejön a hegyről,
karámba zárva fehéren torlódik
a nyáj és napba fürdött szüzek is a
dombról ringó csípőkkel lefelé jönnek,
jószagúan s álmatagon, mint minden
ősszel, ha halnak fekete ég alatt a
fák: naptestű szüzek, pásztorok és nyájak
jönnek le lassan a falu felé.
Megtörünk mi is, asszonyainknak
tükrös szeme alatt feketébb lesz az
árnyék s csókunkból ránk havaz a tél;
hajunk is balúl homlokunkba hull és
senki sem simítja meggyulladt szemünk,
csak naptestű szüzek, pásztorok és nyájak
jönnek le lassan a falu felé, hol
terhes felhőkben már összegyűlt a bánat.

Tóth Árpád: Csak ennyi

Félbehagyott
Versek szegény, halkuló rebegése,
Félbehagyott
Sírás halkuló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küzködés békélt, mindegy-legyintése -
Csak ennyi, lásd
Halkuló, békélt, mindegy-éltem vége.
Jó itt nekem
Kis, hajnali kávéház-zugban,
Jó itt nekem
Hajnali, csendes mélabúban,
Jó itt nekem
Lassacskán, szépen végit várnom,
Csak ennyi, lásd
Hajnali, csendes elhalálozásom.
Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen,
Csak sose sírj,
Nem illet engem itten joggal semmi,
Csak ennyi, lásd
Köszönni illedelmesen és menni.
Áldott az élet,
Ád kinek-kinek méltón, ahogy illik,
Áldott az élet,
Keze felém is illendően nyílik,
Áldott az élet,
Hullott kezéből rám is némi jó,
Csak ennyi, lásd,
Csendeske, fáradt rezignáció.
Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon -
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltűntem és hiányzom.

Áprily Lajos: Ködös évszak előtt

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.