Csoóri Sándor : Barbár őszi vers

 Szabó Lőrinc halálára

I.
Ablakpárkányon napfény rozsda,
erdők taraján vér pirossa,
arcok zuhannak köd-tükörbe,
szédül a világ megint őszbe.
Csillag és szél összeverekszik,
ravatalon egy költő fekszik,
szeretők szeme égő gyertya,
loboncos fejét belobogja.
Aki megnézi: csönddé válik,
sírkő-utcákon fut hazáig,
felhőt töröl le homlokáról,
örül, hogy él, hogy lépcsőt számol.

II.
Sárga réteken bikák bőgnek,
az őszi napnak felköszönnek
s a vakondtúrást, mint a sapkát,
nyers örömükben égre dobják.
Virág-hamuban lépegetnek,
kikerics szagtól részegednek
s tejes fényben vetkőző nőket
látnak lebegni, űzik őket.
Még álmukban is földobognak,
leánytestekért hadakoznak,
szarvuk hegyén az arany szalma,
mintha a lányok haja volna.

III.
Az éjszakában hosszú kések
darabolják föl a vidéket,
bagolysuhanást kettévágnak,
szoborfejeket lenyiszálnak.
Ami földre hull, puhára hull,
tompa mohába hangtalanul,
fűrészpor-ágyba, mészgödörbe,
csobbanatlan, deres vizekbe.
S messziről mintha tücsök szólna,
seregnyi tücsök befalazva,
sírkamra falba befalazva,
borostyánkőbe befalazva.