Marcel Schwobnak barátsággal és bámulattal
Szobám sötétlő szögletén nagyon, nagyon régóta már
egy néma, szép Szfinksz csöndbe vár, árnyak közül sandít
felém.
Oly mozdulatlan és merő, még sose rezzent és hajolt,
hiába ezüstlött a hold, hiába lángolt a verő.
Piroslik és szürkül a lég, holdfény hulláma nő-apad,
de nem megy Ő, ha kél a nap s nem megy, ha az
Alkonyat ég.
Hajnal lesz, Éj és Ő figyel, a furcsa Macska heverész,
gyékényemen néz, egyre néz atlasz-arany szemeivel.
Gyékényemen csak bandzsalit, mellén puha bundája rőt
selymével betakarva Őt, bodrozva hegyes füleit.
Jöjj hát, hatalmas, akarom! Te álmatag-álmos szobor!
Te furcsa-nagyszemű, komor! Félig asszony,
félig barom!
Jöjj hát, te édes, renyhe Szfinksz! Hadd simogassam
melledet
s pöttyös hiúzi kellemed, míg térdemen alélva ringsz!
Hadd fogjam karmod, ezt az ó ivort s farkad,
mely gömbölyül
nehéz bársonymancsod körül, akárcsak egy Áspiskigyó.
*
Ezer fáradt század tiéd, fölötted már mind elhaladt
s én alig láttam húsz Nyarat felölteni az Ősz szinét.
Olvastál Hierogliphet homokkő-obeliszk falán,
Baziliszket láttál s talán röpülni a Hippogrifet.
Ó mondd, ott voltál, amikor Isis ölelte Osirist
s Kleopátra a drága díszt, gyöngyét feloldotta a bor
nedvébe s kincsét megivá és amikor a nagy vezér
sózott halat fogott s ezért a nő gúnnyal meredt reá?
S nézted Vénuszt, hogy könnyezett, csókolva Adoniszt, a
halk
halottat s úgy-e Amenalk, a Nap-isten volt kedvesed?
S tudod, ki Thoth s a sápatag Io, ki holdasan kiált,
ismertél sok festett királyt, kik gúlák alatt alszanak?
Nyisd fel atlasz-szemed szelíd éjét, mely mint a párna lágy!
Feküdj le, Szfinksz s dalold a vágy csudálatos emlékeit!
Dalold ama Zsidóleányt, ki Kisdedével menekült
s a pusztán árnyékodba ült, pihenni vándornő gyanánt.
Dalold a zöld alkonyatot, mikor a parton az arany
dereglye surrant hangtalan s Antinous fölkacagott.
S te szoptad a folyó vizét, bámulva szomjan az ivor
testű rabszolgát és bibor pomagránát száját, mi szép!
Dalold nekem azt a zömök kettős-bikát s az éjszakát,
hogy másztál a templomba át, elhagyva gránit oszlopod
s a bíbor boltokon csúnyán sikongtak skarlát ibiszek
míg künn gonosz harmat sziszeg a reszkető nadragulyán.
S medencéjén krokodilus picsogott, füléről sötét
dühvel tépdeste ékkövét, keresve, merre a Nilus
s te vitted a szent-szent Kigyót karmoddal, pálmafák alá,
hogy vágyad csillapítaná s papok átkoztak szörnyümód.
*
Mondd, kik szerettek azelőtt? ki bírt le, te szörnyű ara?
Ki volt a Kéjed pohara? ki volt naponta szeretőd?
Óriás Gyík jött cammogón a szittyós partsövényen át?
Érctestű Griff ugrott reád legázolt állat-vackodon?
Irtózatos nagy víziló toccsant neked a ködben és
a Sárkány, az arany-mesés, gyötört-csikart, mint vízió?
Mily Rém röpült ki az öreg likiai sírból, hogy ott,
míg láng-fejekkel rád rogyott, csodákat adjon az öled?
*
Vagy elloptad a bús, süket vágyadnak és meghódítád
a hullámos Nereidát, kinek a melle, mint üveg?
Vagy látni vágytad volna tán a barna főniciait
aki majd téged megtanít, ki Behemót, Leviatán?
Vagy a kaktusz-födötte út mentén osontál este lenn,
hogy összecsókold esztelen a sötét etióp fiút?
Vagy míg a gálya lobogott alkonnyal a Nílus sekély
morotváin s a denevér sodorta hornyolt templomod,
kiszöktél a zátonyra, kis vizét átúszva hallgatag
a roppant síri bolt alatt bordélyod lett a Pyramis,
s pólyáit tépve hamarast ébredt a holtak csapata?
Vagy tán ágyadba csaltad a szarvas, csodás Tragelaphost?
A Légy-istent szeretted-e, ki verte a zsidókat, azt,
s derékig mosdott borba? Pasht, kinek zöld berill a szeme?
Vagy ifjú tyrosid, aki csókosabb és szerelmesebb,
mint Astarót galambja s szebb, az asszirt, kinek szárnyai
a furcsa héja-arc fölött ragyognak, mint a lenge füst
s a szárnyain vörös, ezüst ércpálcikák és fémkörök?
Vagy Apis ugrott-e eléd a lábaidhoz, a merész,
s amelynek színe, íze méz, tündérrózsát dobott feléd?
*
Mily titkos arcod mosolya! Hát nem imádott vágyva sok?
Tudom, Ammon volt ágyasod s a Nilus volt a nyoszolya!
A víziló bőgött, ha ős pompába jött a kedvesed.
Fűszerszám szele repdesett nyomába, gyanta és kenőcs.
Járt Ő a partnak fövenyén, mint ezüst gálya tocsogott
a vízbe a hab locsogott, hogy érkezett a jövevény
a sivatagba, völgybe le, hol te feküdtél reszketeg
s reggel fekete melledet megérintette a keze.
Szájon csókoltad Szeretőd, a szarvas istent s erre ott
Trónjához állottál legott, titkos nevén nevezve Őt
szörnyű igékre oktatád, fülébe sugdosván s ezért
kevert bika- és kecskevért, szörnyű csudákra szoktatád.
Fehér Ammon hált teveled! A Nilus volt a nyoszolya!
S arcod torz-régi mosolya figyelte a szerelmesed.
*
Olaj fénylett szemöldökén s mint déli sátor tárva volt,
hótestétől az árva hold elsápadt és izzott a fény.
Hosszú haja kilenc arasz és sárga, mint az a topáz,
mit félve csempész s tétováz eladni a jó kurd paraszt.
Az arca, mint a csobolyók gyöngyöt vető, friss újbora
s a tenger nem nevet soha, ahogy kék szeme mosolyog.
És tejfehér, vastag nyaka finom erekkel szőve kék,
s úgy himzi selymes köntösét a drágagyöngy, mint
zuzmara.
Gyöngy- s porfir-trónján állva Ő fénylett, hogy elvakult
a föld,
ivor mellén ott tündökölt a nagy smaragd, a drágakő,
a holdas ék, mit valaha a fekete és átkozott
habokból a búvár hozott, tenéked, colchisi banya.
Aranynaszádját, mint cseléd voná sok részeg koribánt
a bókoló sok elefánt letérdelt húzni szekerét
s a gránit-úton, ott, ahol hintóját vitte szerecsen,
legyezte Őt a kerecsen-, a sólyom- és a pávatoll.
Festett hajó neki csupa szalonna-követ szállitott
s miből hétköznapon ivott, krizolitból volt a kupa.
Cédrusdobozt kapott, minő nincsen sehol, tündökletes;
uszályát vitte a nemes: sok memphisi király, dicső.
Tízezer nyírt pap éjszaka-nappal bókolt a templomán,
tízezer lámpa halovány sugara reszketett, - de ma
kölykével az alapzaton csak pöttyös vipera tanyáz,
mert összedőlt a büszke ház és rózsaszín márványa rom!
A vadszamár, bolygó sakál nyit erre rozzant kapukat,
a vadszatir itt párt kutat s a szent dobok közt kiabál.
Egy kékmajom ül egyedül a vén pillér-tetőn s badar
nyelvvel mindent összehadar, amíg az oszlopsor ledül.
*
Az isten itt van szerteszét, az asszú homokba esett,
de én láttam kétségbeesett titáni-nagy gránitkezét.
A néger olykor idenéz, ha jő a sivatagon át.
Rémülve látja a nyakát, mit át nem érhet semmi kéz.
És a szakállas beduin, a sárga burnuszos, fura
arab, kinek Ő volt ura, elámul roppant izmain.
*
Menj és kutasd a roncsait, az esti hűs harmatba mosd,
a Szeretőd rakd össze most, hogy újra együtt lássad itt!
Menj és kutasd, hogy merre élt, hogy merre van
a holt tömeg,
az ágyasod! S a holt követ éleszd, gyújts benne szenvedélyt!
Fülébe szír himnuszt rikolts! szerette tested! és óhajt,
locsolj hajára lágy olajat, takarja testét puha gyolcs!
Fejét övezze pénzfüzér! Sápadt száját piros gyümölcs!
Rossz csipejére díszül ölts bibort, mert vágyik a tüzér!
*
El Egyiptomba! Menj tova. Csak egy isten halt meg,
kinek
lándzsájával nyitotta meg az oldalát a katona.
De párod él mind és keres. Ott ül a roppant kapudísz
alatt ebarcú Anubisz s lótuszvirággal egyre les.
Porfirtrónjáról szüntelen meresztve pillátlan szemét
a pusztából kiált feléd Memnon a sárga reggelen.
Nilus tört kürttel riog a sötét, iszamos nyoszolyán
menj és az áldott pocsolyán terem megint a gabona.
A párod él mind. Bájadat várják, ha hallják isteni
szavad, zene fog zengeni, vadul csókolják szájadat!
Szárnyazd föl a roppant hajót! Fogasd be ében szekered!
S ha az istent nem szereted, ki már réges-régen halott,
kergess oroszlánt rézveres sivatagon, utána hát.
Fogd meg sörénye zászlaját és egy vadállatot szeress!
Feküdj mellé a rét füvén, harapjon torkába fehér
fogad s ha elbődül, nem él, nagy bronzcomboddal fuss
üdén
s ragadj meg egy tigrist buján, a foltos-arany tomporát
nyergeld meg és tovább, tovább, nyargalj be Théba
kapuján.
Cicázz vele szerelmesen s ha visszahorkan s mar nagyon,
jáspis karmoddal verd agyon! törd össze agátkebleden!
*
Mit vársz? El innen! Adj vigaszt! Már nem bírom tovább el
ezt
a nézésed, kővé mereszt, álmos fönséged elriaszt.
Szörnyü nehéz lehed nyihog s a gyertyám tőle lobbadoz,
homlokomról csöpög a rossz éj harmata, halálnyirok.
Szemed két hold egy babonás tavon és átokkal ver a
nyelved, e skarlát vipera, melyet vad táncdal babonáz.
Verőered mérges zavar, torkod csak ásít feketén
mint lyuk, mint fáklyaláng s a szén a perzsaszőnyegekbe
mar.
El! Már rohan nyugat fele a csillagok kénszín soka!
El! mert késő lesz és soha sem vesz föl ezüst szekere!
Nézd, már a hajnal andalog a szürke tornyon és eső
hull gyémánttájra, széteső könnyel vakítva a napot.
Mily kigyófürtű Fúria lopott el a mákkoszorús
királynétól, ide a bús szobába, Poklok Húrija?
*
Mily néma, béna és pogány szellem volt, aki idecsalt,
lakomba, hol a gyertya halk világa reszket tétován?
Hát nincs fehérebb nálam, oly leprás, mint én és abban a
pusztában Pharphar s Abana kiszáradt és rám szomjazol?
El innen, titkos, ronda Rém! El hát, förtelmes fenevad!
Fölzaklatod a fene, vad ösztönt s barommá válok én.
Fényes hitem már nem ragyog, ébred parázna vágyam is,
vérfoltos késével Atysjobb és különb, mint én vagyok.
Csalárd Szfinksz! Már a Styx fereszt, látom révészét
Charonát,
ki pénzért visz az áron át, legyen enyém a szent kereszt,
és sápadt terhe, ki a sír szélén egy lelket sem felejt,
minden emberre könnyet ejt s mindenkiért hiába sír.