Henrik Ibsen: Magyarországhoz (1849)

A magyar földön elnémult a viharzó harci lárma,
tompa sóhaj és halálos hörgés hangzik arra már ma.
 
Gyászos hirnökök suhannak a bús éjszakán, borongón:
"Nincsen többé Magyarország! Ott hever lenn a
porondon."
 
Az igazság hősein most barbár horda kénye harsog
s gyilkoló ádázkodással áll a gőgös, durva zsarnok.
 
Ujjongtok bíbor monarhák: "Az erő győzött a hadba",
s a szabadság tiszta lángja újra hamvadoz, lohadva.
 
Árva ország, sok fiadnak vére folyt ki mindhiába.
Busan fénylik a halott hős vértanúi glóriája.
 
Európának reménye, holtjaid remegve nézed;
Lengyelország sorsa vár rád, a feledtség, az enyészet.
 
Ám a szürke éj letüntén tündöklő hajnal dereng fel,
hőseid sírból kikelnek, mély, sötét halotti sebbel,
 
egyesülni vélük, akik partjain a Visztulának
és a német vérpadoknak lépcsején elpusztulának.
 
Ó, ha késő nemzedékek támadnak s ledől az oszlop,
trónok inganak, zuhannak zsarnokok, silány poroszlók,
 
a magyar név büszke név lesz és a hadba indulónak,
a vitéz, merész seregnek úgy zeng, mint győzelmi szózat.

(Kosztolányi Dezső fordítása)