Dutka Ákos: Üzen a szén

Itt ülök fázó, felkavart szivemmel
Kályhám előtt, - s egy vén kosár ölén
Szurokszemével néz reám meredten,
Igéz, elaltat, urrá lesz felettem
S beszélni kezd a Szén:
 
- Évezredek mult titkát rejti lényem,
Szinem sötét, komor halotti gyász,
De iszonyú tűz alszik vén szivemben,
Gyermekgőgöd bár halottnak hisz engem,
Ember, vigyázz!
 
Én őrzöm itt az őserdők haragját,
Elmult világból őrzöm a Napot.
Sötét palástom izzó fényt takargat,
Fényét, hevét az életadó Napnak.
Az alvó tűz vagyok.
 
Szerettelek, te nyughatatlan ember:
Világformáló, épitő erő.
Télen eljöttem melengetni téged,
Kazánok alján lelkem kedvvel égett.
Legyen tiéd a hő.
 
Tiéd a lány: az éltető melegség,
Formálj belőlem ujra életet,
Sötét palástom gyujtsd, szakítsd le rólam
S a millió szin új életre lobban,
Mit testem rejteget.
 
Csodákat szültem néked, földi ember,
Legyen éltedben több szin, több meleg.
Hiába volt! – Te rútul cserbenhagytál,
Gyilkot kovácsolt kezed sugaramnál
S most bőg a fergeteg.
 
Mert rabbá tettél, lenyügöztél engem
és Istened a hideg, holt arany.
S oltárain pocsékolsz te engem,
Hitvány gőgödben mindig telhetetlen. –
Én nem hagyom magam!
 
Én nem leszek a milliók igája,
Az én tüzem az égi Nap fia, -
Melegitő láng voltam, - nem átok
S te gyűlöletet fűtsz velem, te álnok,
Hitvány rög fia!
 
Most fázni fogsz, s az őserdők haragját:
Bolond tüzem a szélnek engedem.
Dilúviális szörnyeket köpök rád,
Földön, vizen, égi levegőn át
A lelked égetem.
 
Kohómba estél. Égni fogsz ölemben.
Gazdag világod minden szegletén,
Amíg kiég a multad sok salakja…
Apám a Nap: az éltetőd akarja
S testvéred, én a Szén.

Thomas Hardy: Egy holdfogyatkozáskor

Hová árnynak a nap rajzolta fel,
A holdon, Föld, egyszínűen mozog
Északtól délig hajló profilod
S zavarhatatlan szépségben ível.
 
Te vagy e szimmetria! Higyem el?
Úgy tudtam, gyűrt vagy, ráncos, csorba! Hogy’
Vessem össze e nyugodt homlokot
A kontinensek gyötrelmeivel?
 
A roppant Emberiség ennyi csak?
Kis folt? S Isten sok nagy célja vele
Csak azt a körszeletet tölti be!
 
Csillagmértékkel csak ennyi a lét,
Népek csatái, versengő agyak,
S hősök, és nők, kik szebbek, mint az ég?
 
(Ford: Szabó Lőrinc)

Emőd Tamás: Anyám keze

Anyám kezére gondolok :
- E kéz fehér és keskeny
Ilyen csendes bús női kéz
Itt nincs is erre Pesten.
Közelről szembe sem tűnik,
Csak így, ha messze nézek
Így messze tisztán látom én
A formáját e kéznek.

Olyan szelíd és gyenge kéz,
Áttetsző, mint az este,
Templom fülkébe látni csak
Párját üvegre festve,
Ilyen kézzel tart misztikus
Rózsát a boldog angyal
Szent képeken, színezve lágy
Bársonnyal és arannyal.

Anyám kezére gondolok:
Be lankadt, ó be fáradt,
Hányszor stoppolta meg lyukas
Harisnyám és ruhámat,
A pertlim hányszor fűzte ki,
Ha rá görcsöt kötöttem,
Hányszor fésülte meg hajam,
S én hányszor ráütöttem.

Viaszból megmintáztatom
E kéz formáit egyszer,
Az ágy mellett fog állani majd,
Mint oltárfőn a kegyszer,
És este lefekvés előtt,
Ha megvetik az ágyat,
Kezet fogok csókolni én
Mindig az anyámnak.

E. A. Housman: Fehér az út

Fehér az út, a hosszu út
holdfény-lepett pora:
fehér az út, a holdas út
a kedvestől tova.

Rügyet se bont a tar sövény,
az árny mind néma, vak,
fenn kába hold, így járom én
a végtelen utat.

Mondják, kerek ez a világ
s indulj bár messze el,
csak menj tovább, mindig tovább,
s hazádba érkezel.

De míg az út, jaj! visszajut,
messze kell futnia!
Fehér az út, a holdas út
a kedvestől tova.

(Ford.: Tótfalusi István)

Charles Baudelaire: Léthe

Szivemre jer, kegyetlen néma lélek,
imádott tigris, édesarcu rém,
hadd markolom ez illatos sörény
sűrüjét, melyhez nyúlni szinte félek.

Hadd temetem be fájdalmas fejem
szoknyáid parfümittas vánkosába,
s mint szétzúzott virág, árassza kába
utóizét az elhunyt szerelem!

Aludni haj! aludni és nem élni!
A halálédes álom csábja vonz.
Szép testedet, mely sima, mint a bronz,
csókkal befenni, s semmitől se félni!

Hogy elcsitítsa fáradt sóhajom,
nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad:
csókjaidban hatalmas Léthe árad,
s a feledés lakozik ajkadon.

Gyönyörnek érzem sorsom új fulánkjait
s tűröm ezentúl, mint egy hinni tért
hős vértanú, ártatlan elitélt,
kinek buzgalma szítja kínja lángját,

és szívom, mint ki mérget tudva szív,
mézédes bürkét, mérgezett virágát
dús keblednek, mely duzzad a ruhán át,
s amelyben sohasem volt zárva sziv.

(Ford.: Babits Mihály)