Charles Baudelaire: Léthe

Szivemre jer, kegyetlen néma lélek,
imádott tigris, édesarcu rém,
hadd markolom ez illatos sörény
sűrüjét, melyhez nyúlni szinte félek.

Hadd temetem be fájdalmas fejem
szoknyáid parfümittas vánkosába,
s mint szétzúzott virág, árassza kába
utóizét az elhunyt szerelem!

Aludni haj! aludni és nem élni!
A halálédes álom csábja vonz.
Szép testedet, mely sima, mint a bronz,
csókkal befenni, s semmitől se félni!

Hogy elcsitítsa fáradt sóhajom,
nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad:
csókjaidban hatalmas Léthe árad,
s a feledés lakozik ajkadon.

Gyönyörnek érzem sorsom új fulánkjait
s tűröm ezentúl, mint egy hinni tért
hős vértanú, ártatlan elitélt,
kinek buzgalma szítja kínja lángját,

és szívom, mint ki mérget tudva szív,
mézédes bürkét, mérgezett virágát
dús keblednek, mely duzzad a ruhán át,
s amelyben sohasem volt zárva sziv.

(Ford.: Babits Mihály)