2024. szeptember 22., vasárnap

Maurice Maeterlinck: Ima

A lelkem reszket csendesen
 s a testein hervad, Uramisten,
lelkem lilioma, kezem
s szemein is, az én égi kincsem.

Szegény fiad lágyan fogadd.
Elvesztettem pálmám s gyűrűmet;
vedd az imám, virágomat,
mely egy üvegpohárba csügged.

Nézd ajkamat, milyen sebes,
tekints a bánatomra, Jóság,
liliomot lázamra vess
és szórj a holt tavakba rózsát.

Uram, galambok szállanak,
sárgán, szemem felhős egében.
Tépd szét e fájó fátylakat,
mik rám borulnak fázva, kéken.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Hugo Von Hofmannsthal: Kora tavasz

A szél tovalebben
a puszta fasorba,
s titkot visz a csenden
az éjbe sodorva.

Amerre ma sírnak,
eltáncol a szellő
és a balzsamos írnak
hajukba lehell ő.

Lerázta az akác
szirmát, ki se feslett,
hűtötte az ádáz
lázat, mi heves lett.

A puszta, a szűzi
allén tovaszárnyal,
az árnyakat űzi
és játszik az árnnyal,

körötte az éji
rét illata repdes,
suttogva kíséri
s az éjszaka csendes.

Érinti lehével
a víg nevetőket,
bolyongja az éber
és puha mezőket.

A fuvola ajkán
sírt-rítt dala lágyan
és látta a halvány
alkonyt, bíbor ágyban.

Szobánkba beszállva
halk dalt rebeg, édest,
ing-ring a homályba,
kioltva a mécsest.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Weöres Sándor: Willendorfi Vénusz

Én vagyok a vakos törzs, a virágfakadás,
rajtam újulnak mindenek.

Én vagyok a termőföld, eső-járta és meleg,
bennem szánt az eke éle.

Kösöntyűk és lábperecek villognak rajtam,
így forog a táncom.

Kitakarom a gyermekeim, hogy szépségeikben válogathass,
lássam őket a te szemeddel is.

Margaret Atwood: Csónak

Sötétedik, a dombok megsűrűdnek,
vörössárgára fakul ki a lomb.
A fenyők hideg árnya egyre hosszabb.

Alattuk lassan elnyugszik a víz,
remeg benne a lemenő nap.
Alábukik a többihez.

A tó egyszerre
tágul s összezárul.

A sötétség, mely a felszín alatt
húzódott nappal, most előbújik,
akár a pára -
vagy maga a pára.

Nincs távolság, és éppen ez a nincs
nyomakodik be a nézés helyére.

Nem látni a tavat,
csak a dombok derengő vonalát,
szinte egyformák,

akárcsak az álom,
otthonosak - és part jön part után,
a lassú légzés sziluettjei.
 
Bőrömmel ismerem, a csónak,
mint egy kéz, tapogatózik
a zátonyok közt, és kikerüli
a halott fákat, sziklák tömbjeit
a felszín alatt, hol rétegesen
rakódott le az elsüllyedt idő.

Én így tanultam kormányozni
csillagtalan sötétben.
Aki eltéved: mindent elfelejtett.

(Szabó T. Anna  fordítása)

Pablo Neruda: Egy himnusz az élethez

lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát
lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét,
lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel
lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit
lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,
élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!
Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!

(Ford: Somlyó György)

2024. szeptember 13., péntek

Wass Albert: Szegény vagyok

 Szegény vagyok, szegényebb mint a koldus,
aki az utcasarkon kéreget,
mert felette tiszta ég ragyog,
s az ég szereti a szegényeket.
S a koldusok nagy néha hinni tudnak,
Istenben, égben, s abban, ami szent,
és imádkozni tudnak és szeretni
s a lelkük álma: Léthe-parti csend.
És jó annak, kit szánakozva néznek
és megsiratják fátylas csillogását
mosolytalan két könnyező szemének.
Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem:
pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen:
mindenkinek adósa maradok.
Mert szeretetben, hitben és reményben
a koldusnál is koldusabb vagyok.

Gámentzy Eduárd: Kérés

Amikor egyszer
Elhagy a lélek,
Egyedül leszek,
-Gyere és védj meg!
Mikor a hajnal
Nem jön el többé,
-Fogd meg a kezem!-
Ne váljak köddé!

Túrmezei Erzsébet: Csodákra emlékezni jó!

Határkőnél hittel megállni,
határköveknél visszanézni,
hálás szívvel múltat idézni:
csodákra emlékezni jó!
Meglátni, hogy minden utunkat
hű és hatalmas kéz vezette,
javunkra szolgált minden tette:
csodákra emlékezni jó!
Látni, hogy át viharon, vészen
hű Mesterünk hogyan segített,
éjekre fényt hogyan derített:
csodákra emlékezni jó!
Határköveknél hálát adni,
és hallelujás köszönetben méregetni,
mi mérhetetlen:
csodákra emlékezni jó!
Messzi évekre visszanézni,
és számba venni ezer áldást,
erőt, kegyelmet, megbocsátást:
csodákra emlékezni jó!
Hallelujás hálaadással
leborulni egy határkőre,
s elindulni hittel előre,
amerre hív az égi szó.

Baranyi Ferenc: Miattatok ...

Maradt még bennem valami,
ami szerethető?
Vagy lelkemnek jobbik felét
megette az idő,
és mára már csak az maradt,
mi kőkemény, rideg,
amit az idő sem bolond
rágatlan enni meg?
Ha így van, nem büntethetem
magammal azt, aki
tűrhetőbb változatomat
sem könnyen bírta ki,
egén felhő miért legyen,
ki nap-féléje volt?
Tűzben a gyémánt szén leszen,
akármilyen csiszolt.
S versekkel tudhatok-e így
táplálni másokat?
Kipergett zsákomból - amit
adnék - a búzamag.
De esküszöm: miattatok
megkeresem, ha van
lelkemnek olyan szeglete,
mely még árnyéktalan.

Sík Sándor: Mint a fű a szélben

Könnyű felhők fenn az égen, 
Mondjátok meg, 
Merre volna mehetnékem? 
Bárányfelhők, aprószentek, 
Mondjátok meg, 
Honnan jöttök, hova mentek? 
Jődögéltek, mendegéltek. 
Mondjátok meg, 
Mért, hogy annyit kérdegélek? 
Mért nem tudok ülni szépen, 
Lengedezni 
Szótlanul, mint fű a szélben? 
Erre hintál, arra hintál, 
Sorsán túlra 
Kerekedni nem kalimpál. 
Szőke pihés csepp fűszálam, 
Ó be szép vagy, 
Ó be nagyon bölcsebb nálam!

2024. szeptember 9., hétfő

Gárdonyi Géza: Szeptember

 Elnémult a rigó. Az esteli csöndben
az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már.
A távoli szőlőkben panaszolja szünetlen:
Elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!

Igy változik búsra az én hegedűm is:
fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.
Gazdagon érik a szőlőm, a csűröm se üres,
de pri-pri: odavan a nyár, - a nyár...

Yvan Goll: Tízezer hajnal (részletek)

I
Megfoghatatlan vagy,
akár a patak,
mit menták sűrűje rejt el.
Sokszor remegés fut a válladon át,
megijedsz tőlem, az arcomtól,
ha föléd hajolok.
Pedig csillagok gyúlnak ki,
ha rámtekintesz, előttem.
Pedig hozzámtartozol épúgy,
mint archoz a szem
s tudom, majd ha a halál felé hajózol,
egyik dalomat dúdolod akkor is...
És mégis menekülsz, menekülsz csak,
mint mandolinom szökevény futama,
megfoghatatlanul egyre rohansz,
ó, szerelmetes álmom!
Ó, álmom-szerelmem!

II
A többiek élő görög tragédiák voltak,
a többiek ködszerű gondolatok voltak,
a többiek álmok voltak a metró üvegén,
a többiek hópelyhek voltak, mik elolvadnak a kéz melegétől,
a többiek rózsafák voltak selyemköpenyekben,
a többiek egy esős, hangulattalan este voltak,
a többiek oroszok voltak, brazilok,
a többiek csak asszonyok, asszonyok voltak,
a többiek...
De te:
terólad nem tudom, ki vagy,
terád nincsen hasonlatom sem,
csak azt tudom: szeretlek!

III
Jöjj, jöjj vissza:
egy sose hallott ötödik évszak lesz érte jutalmad,
ahol szárnyat növesztenek az osztriga-kagylók,
ahol a madarak Debussy dalait dúdolják,
és hol a fügefákon
érnek arannyá a narancsok.
Minden naptárodat kicserélem,
régi találkáid dátumai nem lesznek feljegyezve sehol sem,
s Európa valamennyi térképfüzetéből
kitörlöm a helyeket, ahol nélkülem éltél.
Jöjj, jöjj vissza:
újjászületik majd a világ,
új égtáj lesz minden iránytűn:
a te szíved!

IV
Harminc esztendeig vártam,
hogy felfusson az égre alakod,
hogy elhomályosítsd a napot,
vártam a parkok
zöld és bronzszínű bokrai közt
céltalan ifjúságom idejében.
Valahányszor megállt egy autóbusz előttem, felugrottam rá,
mert azt hittem, elcsípem mosolyod, -
végiglaktam a világ valamennyi hoteljét,
hogy megvakult tükreik valahol visszaverjék a szemed...
Folyamok partjain harminc esztendeig
integettem távolodó messzi hajóknak
s a bércek magasáról
mindig a házad tetejét kutogattam.
Harminc esős őszön át vártam a jöttöd,
kihullott a hajam
s a szemem zavaros lett!
Jöjj, hamar, ó, hamar!
mert ha ma sem leszel pontosan itten:
a legközelebbi villamosra felugrom!

V
Bezárja fáit az erdő,
az utolsó madár is leteszi furulyáját,
a nyírfa hűtlen levelei
is lehullnak, elenyésznek.
A csipkebokrok díszlete közt
a nimfák letörlik arcukról a pírt és
a szarvasok, kik megdöntötték a gyorsasági rekordot,
nehéz szarvaikat ledobálják
s alkonyszínű aggancsuk
elkorhad az eső permetegében.
Bezárja fáit az erdő,
zárjuk be mi is a szivünket,
mert jön a tél, jön a fagy!
Tízezer hajnal, szerelmem, tízezer hajnal,
tízezer hajnali napsugár
csókolta éberre a pillánk!
Tízezer hajnal egy ilyen éjért,
szerelmes éjjelünkért!
Kifaragódik a karjaim közt a fejed
s hajad rózsakertjét
tízezer rózsa lángja hevíti.
Ó hány ragyogás,
tízezer hangja a ködnek,
s hány hold jött:
hány eleven s hány szomorú,
hogy bepihézzen minket a hó révületével!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Tízezer hajnalt, szerelmem, tízezer hajnalt,
tízezer tojást, telve dalokkal, madarakkal,
tízezerszer a nap sárga pihéit:
ennyit megért ez a perc -
százezer csillagba futó halálunk egyetlen pillanatát.

(Ford: Végh György)

2024. szeptember 7., szombat

Szabó Lőrinc: A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A 
mindenség tündöklő titkaira, 
arra, ami adat és gondolat 
s ami csak villózik e név alatt, 
a képre kint, a tükörképre bent, 
s amit a tükör önmaga teremt. 
A valóság üres kereteit 
építgettem, mint méh a sejtjeit, 
s vártam, amit majd a tapasztalat 
gyűjt bele, a mézet, az igazat. 
És gyúltak bennem álmok és csaták, 
hitek próbái, pörök, kritikák, 
szedtem magamban, okkal, oktalan, 
ami jött, por, mag, pelyva, színarany: 
száz éden zárult, nyílt száz új szezám, 
s csak én maradtam igazi hazám, 
én, a néző… Azt adja a világ, 
amit belelát a kíváncsiság.

Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincs ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska is rágja le vetését,
ha vakond túrja is gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszon,
Újra erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedéknek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem habarccsal és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és IstentőI való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz, és annak
kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a kő marad,
a kő marad...
Maradnak igazak és jók,
a tiszták és békességesek,
erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz, és csak a kő marad,
de a kő marad.

Petőfi Sándor: Kemény szél fúj

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
Vigyázzatok a házaitokra,
Hátha mire a nap lehanyatlik,
Tűzben állunk már tetőtül-talpig.
Édes hazám, régi magyar nemzet,
Alszik-e csak a vitézség benned,
Vagy apáink halálával elhalt?
Illik-e még oldaladra a kard?
Magyar nemzet, ha rád kerül a sor,
Léssz-e megint, ami voltál egykor?
Oly hatalmas harcos, ki szemével
Jobban ölt, mint más a fegyverével!
A világot védtük hajdanában
A tatár és a török világban;
Vajon most, ha eljön a nagy munka,
Meg bírjuk-e védni mi magunkat?
Oh magyarok istene, add jelit,
Ha a kenyértörés elközelit,
Hogy az égben uralkodol még te
A magad s néped dicsőségére!

Benedek Elek: Gólya fecske útra indul

Gólya, fecske útra készül,
Búcsúzódik a fészkétül.
Kelepelnek, csicseregnek,
Szép nyár múltán keseregnek,
Jaj de búsan keseregnek!
.
Még egy-két nap s aztán vége,
Eltűnnek a messzeségbe,
S gonddal épített fészkükbe
Az élelmes veréb ül be,
Az élelmes veréb ül be!
.
Üres már a ház is, kert is,
Csend szállta meg azt is, ezt is.
A gyermekek, az unokák
Mind itt hagyták nagyapókát,
Szegény öreg nagyapókát!
.
Tűnődünk a nannyókával:
Mi lesz most a sok almával?
Az almával, a dióval?
A szép piros mogyoróval?
A szép piros mogyoróval!
.
Hej, ha itt volna Lacóka!
Sóhajtozik nagyanyóka.
Hát Évike! mondom rája,
Nagyapóka gyöngyvirága!
Szép nevetős gyöngyvirágja!
.
Nem búsulnánk az ősz miatt,
Nem volna a kertünk kihalt.
Almát, körtét együtt szednénk,
Egész nap csak együtt lennénk,
Oh, milyen boldogok lennénk!

Wass Albert: Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután!
Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket!
Hirdessük, hogy a nyári álom
varázsintésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér!
Hirdessük,hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet!
Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más;
hogy ezután is lehet élne,
hogy tréfa csak az elmúlás!
A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet!

Wass Albert: Ősz

Valahol sárguló avarba
kacagva tépnek a szelek,
valahol elmerengnek búsan
és fényvesztetten a szemek,

egy hófehérke kis koporsót
valahol csöndesen lezárnak,
valahol lombok dalolnak
halotti dalt az alvó nyárnak.

Valahol esténként bolyongva
bekószáljuk a könnyes utcát,
álmunkat hasztalan keressük:
őszi szelek már messze fújták,

nótáink is – döbbenve látjuk
lombbal, madárral messze szálltak…
úgy kísérjük ki, nóta nélkül
koporsóját a szőke nyárnak.