Margaret Atwood: Csónak

Sötétedik, a dombok megsűrűdnek,
vörössárgára fakul ki a lomb.
A fenyők hideg árnya egyre hosszabb.

Alattuk lassan elnyugszik a víz,
remeg benne a lemenő nap.
Alábukik a többihez.

A tó egyszerre
tágul s összezárul.

A sötétség, mely a felszín alatt
húzódott nappal, most előbújik,
akár a pára -
vagy maga a pára.

Nincs távolság, és éppen ez a nincs
nyomakodik be a nézés helyére.

Nem látni a tavat,
csak a dombok derengő vonalát,
szinte egyformák,

akárcsak az álom,
otthonosak - és part jön part után,
a lassú légzés sziluettjei.
 
Bőrömmel ismerem, a csónak,
mint egy kéz, tapogatózik
a zátonyok közt, és kikerüli
a halott fákat, sziklák tömbjeit
a felszín alatt, hol rétegesen
rakódott le az elsüllyedt idő.

Én így tanultam kormányozni
csillagtalan sötétben.
Aki eltéved: mindent elfelejtett.

(Szabó T. Anna  fordítása)