Hugo Von Hofmannsthal: Kora tavasz

A szél tovalebben
a puszta fasorba,
s titkot visz a csenden
az éjbe sodorva.

Amerre ma sírnak,
eltáncol a szellő
és a balzsamos írnak
hajukba lehell ő.

Lerázta az akác
szirmát, ki se feslett,
hűtötte az ádáz
lázat, mi heves lett.

A puszta, a szűzi
allén tovaszárnyal,
az árnyakat űzi
és játszik az árnnyal,

körötte az éji
rét illata repdes,
suttogva kíséri
s az éjszaka csendes.

Érinti lehével
a víg nevetőket,
bolyongja az éber
és puha mezőket.

A fuvola ajkán
sírt-rítt dala lágyan
és látta a halvány
alkonyt, bíbor ágyban.

Szobánkba beszállva
halk dalt rebeg, édest,
ing-ring a homályba,
kioltva a mécsest.

(Kosztolányi Dezső fordítása)