2024. november 9., szombat

Szabó Lőrinc: Kálmán bácsi

Kálmán bácsi, körszakállas magyar,
a nagybátyám. Négy gyerek, víg ricsaj
táncolta körül. Süketnéma volt,
verset írt, és gyalog zarándokolt
Kossuthoz, Turinba. Szegényesen
éltek, de majdnem vadregényesen,
ő, s a családja. Torka, nyelve nagy
kövekként tördelte a szavakat,
s mi ujjal a semmibe írtuk a
válaszunkat neki, vagy, este, ha
már sötét volt, a tenyerébe, és
bőrének szeme-esze, furcsa ész,
látta a láthatatlan betűket.
Bohém lélek, szerették, szeretett.
Nyomdász volt, s kertész.
Csak magyar ruhát hordott.
Százszor tönkrement s talpra állt.
Homloka fény, szeme arany mosoly:
Szerettem náluk lenni, mint sehol.

Áprily Lajos: Vallomás

Tudom: én itt a sorssal nem csatáztam,
én döbbent szemmel láttam itt a vért,
és nem lengettem omló barikádon
fehér zászlót a véres emberért.

Viharokból kibomló új világért
csak álmom volt, nem lobbanó vitám.
Rohamra nem harsogtam riadókat
jövő ködökbe zúgó trombitán.

S a seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott,
sötét heggé simult minden dalon.
De mint a monda tóba fúlt harangja,
a mélyben él az ember-fájdalom.

S én nem tudom, hogy meddig él a versem,
titánok halnak, tornyok rengenek.
Ahol világtraverzek összedűlnek,
a vers, a versem, hogyne halna meg?

Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,
sorsomnak mennyi furcsa titka volt.
A hűlt sorok megannyi érckoporsó,
s a könyv, a könyvem, gránit kriptabolt.

De túl romon, ha perce jön csodáknak,
a mély megkondul mintha vallana
s a bolt alól harangtisztán kicsendül
s magasra száll az ember dallama. 

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.

Tóth Árpád: A hídon

Ennek az őszi napnak aranya
Még a miénk; a budai hegyek,
A hídon túl, nézd, mennybe szállanak,
S a híd is úgy lebeg,
 
Kitártan, a két égő part fölött,
Mint végtelenbe készülő madár.
Mely a búcsúzó lendület előtt
A fényben még megáll,
 
Acélfőnikszként, mozdulatlanul,
S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
Valószínűtlen tájról álmodunk,
Hová röpítni fog.
 
Ó, irreális, édes pillanat
Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
Minthogyha most először állanék
A híd ívén veled,
 
És most keresném első hangjait
A tóduló, de ki nem mondható
Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
Hogy élni, élni jó,
 
S melyet mikorra elsóhajtana
A reszkető és forró földi száj,
Egy egész elmúlt élet hirdeti,
Hogy élni, élni fáj.
 
Jaj, máris – látod? – húny a nap, nehéz
Traverz-vasakká lomposúl a híd
S döglötten veti a két partra szét
Bús főniksz-szárnyait.
 
Az őszi napnak édes aranya
Elsáppad a hideg hegyek felett,
S elejtjük ezt a drága percet is,
Mint ág a levelet.

Reményik Sándor: A teremtés hat napja előtt

Te láttad az erdőt,
Mielőtt erdő lett volna.
Mielőtt a vizek a szárazföldtől
Elválasztattak volna.
Azért fested most híven, igazán,
Azt is, mit itt nem láttál.
Magadban a dolgok ős-képére
Reá találtál.
A képeiden azért hallik
Szinte-szinte a vizek dübörgése,
Vihar-tört szálfák hörgő reccsenése.
 
Te láttad az erdőt
Mielőtt erdő lett volna.
Mert naiv gyermek-hit az, hogy az Isten
A Hat Nap előtt mit se csinált volna.
A hosszú-hosszú örökléten át
A Művészt szabta, formálta remekbe,
Illesztgette mulhatatlan keretbe,
Bölcsőjét a chaos felett ringatta,
A világ tervrajzába beavatta,
Szoktatta a halhatatlansághoz...
 
Aztán fogott csak hozzá a világhoz.

2024. november 4., hétfő

Paul Verlaine: Alkonyat

Vöröslő hold a fátylas ég tövén.
Imbolygó ködtől ittasult a rét.
Álmát száz béka kunkogatja szét.
Borzongás kél a nádas zöld ölén.

Virág a kelyhét mond lezárta már.
Távolból szálas sűrű jegenyék
Sejtelmes képe árnyéklik feléd.
Bokrok közt bolyg a szentjánosbogár.

Kuvik is ébred, szárnyán nesz se kél,
A lég sötétjén lomhán átevez.
Ott fönt ezernyi halk fény ébredez
S fehérlőn gyúl a Vénusz. Itt az éj.

(Ford: Sajó Sándor)

vitéz Somogyvári Gyula: Lajtai felkelők búcsúéneke

Hová mégy, pajtásom, merre visz a lépted,
mikor már a lelked darabokra tépted?
Egyik felét hagytad lajtai raboknak,
másikat hitetlen, didergő vakoknak,
szabad magyaroknak…

– Megyek már, megyek már Tisza-Duna tájra,
kapásnak, béresnek akad ott gazdája.
Lelkem felét hagyom lajtai raboknak,
másik felét adom didergő vakoknak,
beteg magyaroknak…

– Egyik fele jó lesz lajtaparti tűznek,
kinél titkos vágyak mindig melegszenek;
másik felét viszem kovácsműhelyekbe,
hajlítsanak kaszát, éles karddá benne,
véres ünnepekre…

Adjon Isten pajtás! Találkozunk még mi,
majd ha körülöttünk minden elkezd égni.
De csak addig áldjon, míg a szavad tartod
s adjon a magyarnak bort, búzát meg kardot,
bort, búzát meg kardot…

Szőcs Kálmán: Rodostó, 19 novemberis 1724

Imént írott levelemhez csatolom ezt a toldást,
kedves néném.
S csak annyi lenne, hogy hírrel jött egy ügynök,
most már bizonyos: hazamegyünk.
Üzenjeszét otthon, aki nem menet férjhez eddig,
most még ne is menjen, s aki a Fejedelmet
el nem feledte, az hát leköpheti
az első labanc katonát.

Most jött a hírrel egy ügynök,
hazamegyünk.
Én innen viszek kédnek némi török holmit,
s a hazaiaknak egy igaz története
arról, miként ment száműzetésbe a győző,
s hogy nem császári kegy menté meg,
nem is csoda,
csak a dolgok azon egyszerűsége,
hogy mindenki ott élhessen, ahol áll otthona.

Hát megyünk, néném.
Azt hiszem, már nem is írok többet,
talán még e hó végén otthon leszünk.
Forraljon tejet, s várhat a kapuban, aki várt,
bár hát cifraság nélkül, azt nem szeretem.
S még e hó végén, labancok mérgén
otthon leszek,
üzeni zágoni Mikes Kelemen.

Sajó Sándor: Ipolyság

Kék ormok itt már fennsíkká simulnak,
A sík párkánya az Ipolyra lejt;
A párkány szélén, képe messzi multnak,
Kéttornyú templom, patinásra vert;
Drégely felől a hajnal símogatja,
Két méla tornya nyugvó napba néz,
Tövén kis város kedves arculatja:
Kőhíd alatt az Ipoly vize ballag,
A kőhídon túl ligetes hegyaljak, –
S a tájék rajza – kész.

Ráringatom most lelkemet a tájra,
Mint hold a fényét, felhőfátylon át;
Erdőn és utcán bolygok, mint az árva
S jaj! nem lelem már tűnt lábak nyomát.
Egy kicsi ház még dalt zendít szívembe,
De azt is mintha sírból zengené
S hangjában mintha másvilág izenne, –
Ráringatom még lelkemet a tájra
S vén bánatommal megyek, mint az árva,
A temető felé…