Giosué Carducci: Beszélgetés a fákkal

Én nem szeretlek, tölgy, kevély erősség

mert lombjaiddal büszkén fogod át

városdúlók vérmocskos homlokát,

s legyezgeted a harcok szörnyű hősét.
 

Én nem szeretlek, meddő-bús babérfa

mert télen is nőssz jéghegyek fölött

s uralkodók tar homlokát födöd,

ha fürtjük az időnek martaléka.
 

De szeretlek, szőlő lágy venyigéje,

édes gerezd tanyája, kedv igéje,

bor anyja, áldott búfeledtető.
 

S téged leginkább, ó sötét fenyő,

mert deszkáidból készül az utolsó,

a legnyugalmasabb ágy, a koporsó.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Rainer Maria Rilke: Magány

A magány olyan, mint a zápor.
Az alkonyattal kél az óceánból;
a síkságról, mit titkon tár a távol,
az égre tér, amely övé, övé.
S az égből hull a városok fölé.
A korcs órán esőzik, enyhe permet,
mikor az utca pirkadatba vált át,
s mikor a test, amely semmit se lelt meg,
csalódva, bánva messzehagyja párját;
s mikor, kik egymást gyűlölik s utálják,
egy-ágyban, együtt, egy-párnán alusznak:

a magánnyal a hűs folyók elúsznak ...

(Ford: Nemes Nagy Ágnes)

Wislawa Szymborska: Nem történik semmi kétszer

Nem történik semmi kétszer,
minden új a nap alatt;
gyakorlatlanul születtünk,
s halálunk is próba csak.
 
Bár az élet-iskolában
legbutábbak mi vagyunk,
soha meg nem ismételjük
egy telünk, sem egy nyarunk.
 
Nincsen nap, mely kétszer jönne,
két egyforma éjszakánk,
nincs két csók egy tőről-metszett,
pillantás, mely egybevág.
 
Tegnap, mikor kiejtette
nevedet egy csacska száj,
úgy éreztem: ablakunkon
behullott egy rózsaszál.
 
Ma, hogy együtt vagyunk újból,
elfordítom arcomat.
Rózsa? Milyen is a rózsa?
Virág az, vagy kődarab?
 
Rossz órája életünknek,
mért fakasztasz rettegést?
Létezel - hát el kell múlnod,
s elmúlásod ó, be szép!
 
Mosolyogva, átölelve
keressük, mi összefűz,
bár különbözünk egymástól,
mint két cseppnyi tiszta víz.
 
(Kerényi Grácia fordítása)

Elinor Wylie: A ház szonettje

Esküszöm: hogy támasszam házadat,
mészbe keverném csontjaim meszét,
vagy húsomból támfát szikkasztanék;
nő-voltomat, s a szív mélyén fakadt
fel-felszökő eksztázis-ágakat
lenyesném; vallom: bűnös gyöngeség,
ha szélesebb, mint az oszlop-derék
egy is, s tetődnek vázán túlszalad.
Én tűzhely vagy sarokkő nem vagyok,
amelyre büszke műved épitetted;
az ormok nem bájammal ékitettek,
nem bátorságom tart boltozatot;
erőmet nézd, uram, s adj helyet,
hol többet bírok, mint bírnom lehet.
 
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Gámentzy Eduárd: Látod!?

Lopjál el egy percet
Minden nap magadnak,
Mikor nem figyelnek!
Mikor elaludtak
Azok, akik őrzik
Előled,... hogy ne tedd!
Akkor kell csinálni
Úgy, hogy észre se vedd
te sem, csak érezzed!
Valamit most kaptál,
Még ha úgy loptad is
Mégis megmarad már
Neked mindörökké!
Csak neked!... Nem másnak!
- Ha keresnék rajtad,
- Mondd, hogy nem is láttad!
Ebből a pár percből,
Lesznek majd az évek,
Amiről utólag
Azt mondhatod: ,,Szépek
voltak"... és már bánod,
Hogy csak ennyit tettél
el magadnak... Látod!?

Szabó Lőrinc: Kálmán bácsi

Kálmán bácsi, körszakállas magyar,
a nagybátyám. Négy gyerek, víg ricsaj
táncolta körül. Süketnéma volt,
verset írt, és gyalog zarándokolt
Kossuthoz, Turinba. Szegényesen
éltek, de majdnem vadregényesen,
ő, s a családja. Torka, nyelve nagy
kövekként tördelte a szavakat,
s mi ujjal a semmibe írtuk a
válaszunkat neki, vagy, este, ha
már sötét volt, a tenyerébe, és
bőrének szeme-esze, furcsa ész,
látta a láthatatlan betűket.
Bohém lélek, szerették, szeretett.
Nyomdász volt, s kertész.
Csak magyar ruhát hordott.
Százszor tönkrement s talpra állt.
Homloka fény, szeme arany mosoly:
Szerettem náluk lenni, mint sehol.

Áprily Lajos: Vallomás

Tudom: én itt a sorssal nem csatáztam,
én döbbent szemmel láttam itt a vért,
és nem lengettem omló barikádon
fehér zászlót a véres emberért.

Viharokból kibomló új világért
csak álmom volt, nem lobbanó vitám.
Rohamra nem harsogtam riadókat
jövő ködökbe zúgó trombitán.

S a seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott,
sötét heggé simult minden dalon.
De mint a monda tóba fúlt harangja,
a mélyben él az ember-fájdalom.

S én nem tudom, hogy meddig él a versem,
titánok halnak, tornyok rengenek.
Ahol világtraverzek összedűlnek,
a vers, a versem, hogyne halna meg?

Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,
sorsomnak mennyi furcsa titka volt.
A hűlt sorok megannyi érckoporsó,
s a könyv, a könyvem, gránit kriptabolt.

De túl romon, ha perce jön csodáknak,
a mély megkondul mintha vallana
s a bolt alól harangtisztán kicsendül
s magasra száll az ember dallama. 

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.

Tóth Árpád: A hídon

Ennek az őszi napnak aranya
Még a miénk; a budai hegyek,
A hídon túl, nézd, mennybe szállanak,
S a híd is úgy lebeg,
 
Kitártan, a két égő part fölött,
Mint végtelenbe készülő madár.
Mely a búcsúzó lendület előtt
A fényben még megáll,
 
Acélfőnikszként, mozdulatlanul,
S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
Valószínűtlen tájról álmodunk,
Hová röpítni fog.
 
Ó, irreális, édes pillanat
Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
Minthogyha most először állanék
A híd ívén veled,
 
És most keresném első hangjait
A tóduló, de ki nem mondható
Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
Hogy élni, élni jó,
 
S melyet mikorra elsóhajtana
A reszkető és forró földi száj,
Egy egész elmúlt élet hirdeti,
Hogy élni, élni fáj.
 
Jaj, máris – látod? – húny a nap, nehéz
Traverz-vasakká lomposúl a híd
S döglötten veti a két partra szét
Bús főniksz-szárnyait.
 
Az őszi napnak édes aranya
Elsáppad a hideg hegyek felett,
S elejtjük ezt a drága percet is,
Mint ág a levelet.

Reményik Sándor: A teremtés hat napja előtt

Te láttad az erdőt,
Mielőtt erdő lett volna.
Mielőtt a vizek a szárazföldtől
Elválasztattak volna.
Azért fested most híven, igazán,
Azt is, mit itt nem láttál.
Magadban a dolgok ős-képére
Reá találtál.
A képeiden azért hallik
Szinte-szinte a vizek dübörgése,
Vihar-tört szálfák hörgő reccsenése.
 
Te láttad az erdőt
Mielőtt erdő lett volna.
Mert naiv gyermek-hit az, hogy az Isten
A Hat Nap előtt mit se csinált volna.
A hosszú-hosszú örökléten át
A Művészt szabta, formálta remekbe,
Illesztgette mulhatatlan keretbe,
Bölcsőjét a chaos felett ringatta,
A világ tervrajzába beavatta,
Szoktatta a halhatatlansághoz...
 
Aztán fogott csak hozzá a világhoz.

Paul Verlaine: Alkonyat

Vöröslő hold a fátylas ég tövén.
Imbolygó ködtől ittasult a rét.
Álmát száz béka kunkogatja szét.
Borzongás kél a nádas zöld ölén.

Virág a kelyhét mond lezárta már.
Távolból szálas sűrű jegenyék
Sejtelmes képe árnyéklik feléd.
Bokrok közt bolyg a szentjánosbogár.

Kuvik is ébred, szárnyán nesz se kél,
A lég sötétjén lomhán átevez.
Ott fönt ezernyi halk fény ébredez
S fehérlőn gyúl a Vénusz. Itt az éj.

(Ford: Sajó Sándor)

vitéz Somogyvári Gyula: Lajtai felkelők búcsúéneke

Hová mégy, pajtásom, merre visz a lépted,
mikor már a lelked darabokra tépted?
Egyik felét hagytad lajtai raboknak,
másikat hitetlen, didergő vakoknak,
szabad magyaroknak…

– Megyek már, megyek már Tisza-Duna tájra,
kapásnak, béresnek akad ott gazdája.
Lelkem felét hagyom lajtai raboknak,
másik felét adom didergő vakoknak,
beteg magyaroknak…

– Egyik fele jó lesz lajtaparti tűznek,
kinél titkos vágyak mindig melegszenek;
másik felét viszem kovácsműhelyekbe,
hajlítsanak kaszát, éles karddá benne,
véres ünnepekre…

Adjon Isten pajtás! Találkozunk még mi,
majd ha körülöttünk minden elkezd égni.
De csak addig áldjon, míg a szavad tartod
s adjon a magyarnak bort, búzát meg kardot,
bort, búzát meg kardot…

Szőcs Kálmán: Rodostó, 19 novemberis 1724

Imént írott levelemhez csatolom ezt a toldást,
kedves néném.
S csak annyi lenne, hogy hírrel jött egy ügynök,
most már bizonyos: hazamegyünk.
Üzenjeszét otthon, aki nem menet férjhez eddig,
most még ne is menjen, s aki a Fejedelmet
el nem feledte, az hát leköpheti
az első labanc katonát.

Most jött a hírrel egy ügynök,
hazamegyünk.
Én innen viszek kédnek némi török holmit,
s a hazaiaknak egy igaz története
arról, miként ment száműzetésbe a győző,
s hogy nem császári kegy menté meg,
nem is csoda,
csak a dolgok azon egyszerűsége,
hogy mindenki ott élhessen, ahol áll otthona.

Hát megyünk, néném.
Azt hiszem, már nem is írok többet,
talán még e hó végén otthon leszünk.
Forraljon tejet, s várhat a kapuban, aki várt,
bár hát cifraság nélkül, azt nem szeretem.
S még e hó végén, labancok mérgén
otthon leszek,
üzeni zágoni Mikes Kelemen.

Sajó Sándor: Ipolyság

Kék ormok itt már fennsíkká simulnak,
A sík párkánya az Ipolyra lejt;
A párkány szélén, képe messzi multnak,
Kéttornyú templom, patinásra vert;
Drégely felől a hajnal símogatja,
Két méla tornya nyugvó napba néz,
Tövén kis város kedves arculatja:
Kőhíd alatt az Ipoly vize ballag,
A kőhídon túl ligetes hegyaljak, –
S a tájék rajza – kész.

Ráringatom most lelkemet a tájra,
Mint hold a fényét, felhőfátylon át;
Erdőn és utcán bolygok, mint az árva
S jaj! nem lelem már tűnt lábak nyomát.
Egy kicsi ház még dalt zendít szívembe,
De azt is mintha sírból zengené
S hangjában mintha másvilág izenne, –
Ráringatom még lelkemet a tájra
S vén bánatommal megyek, mint az árva,
A temető felé…