Őri István: Néha

Néha hiányzol,

néha nem gondolok rád,

néha hallom hangod,

néha látom kis szobád

néha mennék,

néha aludnék,

néha mondanám,

mit mondani nem merek,

pedig nem nagy dolog,

csak annyi,

hogy van valahol

valaki, ki nagyon szeret.

Paul Géraldy: Vallomás

Ideges vagyok, komisz, elégedetlen,

féltékeny vagyok, komor egy szó miatt,

Ok nélkül szidlak, egész nap veszekszem.

Nagyon szeretlek: mindez ennyi csak.

Folyton gyötörlek, bántlak szüntelen:

talán jobb lennék, s te boldogabb, lehet,

ha nem lennél a földön mindenem,

s nem félteném úgy szegény szerelmemet.

Theodor Storm: Halkan szívemre hívtalak

Halkan szívemre hívtalak,

de üresen maradt karom:

hangom már nem hatott reád,

a régi varázshatalom.

Életedet mi tölti be,

mily utakon jársz, hol bolyongsz,

nem fogom tudni már, csak azt,

hogy többé rám nem mosolyogsz.

De eljön a csendes idő,

hogy itt maradunk egyedül,

akkor, éppúgy, mint valaha,

csupán szerelmem vesz körül.

Akkor majd árnyéknak tünik,

akármihez van most közöd,

s csak az idő, mely tovaszállt,

mely a miénk volt, lesz örök.

S ha végső párnádra esik

az alkony pírja, az a nap

ragyog belőle, amikor

először megcsókoltalak.

/Ford.: Hárs Ernő/ 

André Chénier: Alszom, s szívem virraszt

Alszom, s szívem virraszt, mindig tehozzád vágyom.

S mellém varázsol egy aranyló szárnyú álom.

A szívem a szíveden. Kezemmel reszketeg

érintem bőrödet, feszes lesz és remeg.

S egy indulat riaszt, az álomképi béke

széthull, és zaklatott, rossz ébredés a vége:

magamban fekszem itt, felgyúlva azt hivém,

szép szádat csókolom, s párnát csókoltam én:

és álomban karom ölelni vágyva tested

a párna pelyheit ölelte csak helyetted.

/Ford.: Radnóti Miklós/

Juhász Gyula: Találkozás

Amire vártam hosszú éveken:

Találkoztál velem.

Kezem fehér kezedben reszketett:

Ó mit mondjak neked?

Künn nyári alkony bíbora ragyog,

És én - veled vagyok.

A mély homályban rám villant szemed,

Szívem emlékezett!

E percet százszor hiába lestem én,

És most enyém, enyém!

Kicsordult szívem, e kristálykehely,

Élet, most ünnepelj!

Pár kurta bók, egykedvű felelet,

Mit is mondjak neked?

Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog,

Ó perc, szent, átkozott!

Éreztem, hogy hazug minden dalom,

Nem ismersz, angyalom!

Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy:

Az üdvöm nem te vagy!

Szívemnek hozzád nem lehet joga

Soha, soha, soha! 

Emily Dickinson: E rózsáról a vándor

E rózsáról a vándor

Tudhat, más senki sem,

Ha útszélről nem tépem én

És föl nem emelem.

Egy méhnek majd hiányzol,

Egy pille emleget,

Sietve messzi földről

Keresné kebledet -

Egy madár majd elámul,

Egy szellő majd piheg -

Rózsa, meghalni néktek

Milyen könnyű lehet!

Elizabeth Barrett-Browning: Rád gondolok (A Portugál szonettek-ből)

Rád gondolok! - Úgy indázlak közül

gondolattal, mint vadszőlő a fát:

nagy levelek, s a szem semmit se lát

a zöldön túl, amely a törzsre ül.

De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül

gondolatért - a szebb valót magát

kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát

hozzám, de tüstént?! Mezítelenül

álljon derekad, s minden ágadat

zúgasd, erős fa, s lombos köteled

szaggasd el s dobd a földre, mert e vad

örömben: - látlak, hallak s új leget

kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -

nem gondolok Rád - itt vagyok veled.

Dsida Jenő: Légyott

A kis szobában

csillagok hevertek

sepretlenül,

mint limlom és szemét

s a toronyórák

egyre-másra vertek.

Akkor lehunyta

nagy, sötét szemét.

Haja bozótja

lassan kúszni kezdett

és körbeszőtte-

fonta a falat.

Szive, kit bomlott

keble kieresztett,

darázsként szállt

a mennyezet alatt.

A száj fölött

ibolyalángok gyúltak.

Kezéhez értem

nyirkos ujjai

halk zizzenéssel

sorra földre hulltak,

mint hervadt szirmok

szoktak hullani.

Radnóti Miklós: Szerelmes vers

Ott fenn a habos, fodros égen

a lomha Nap áll még,

majd hűvösen int s tovaúszik.

És itt a szemedben

a gyöngyszínű, gyönge verőfény

permetegén ragyog által a kék.

Sárgán fut az ösvény,

vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz.

A diót leverik, s a szobákban

már csöppen a csönd a falakról,

engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét.

Hull a levél, közelít a fagy

és eldől a merev rét,

hallod a halk zuhanást.

Ó, évszakok őre, te drága,

szelíd, de szeretlek!

S nem szeretek már soha mást.

Várnai Zseni: Az alvó kertben

Csak halkan lépjél, Kedvesem,

a kerti úton nesztelen,

s hallgasd az édes őszi dalt,

ami a fák közt átnyilalt.

Csak hallga, hallga, Kedvesem,

levél zizeg ily kedvesen?

A szél susog, vagy lomb dalol?

Vagy egy bogár a lomb alól?

Figyelj, figyelj csak, Kedvesem,

az ősz suhan itt csendesen,

s ahova tündérujja ér,

aranyszín lesz a zöld levél.

Kék fátyol leng a távolon,

talán mindezt csak álmodom?

A kert is alszik, Kedvesem,

most halkan lépjél, nesztelen.   

William Wordsworth: Tünemény

Mikor először tűnt elém,

drága volt, mint egy tünemény,

kit azért küldött életem,

hogy egy perc dísze ő legyen.

Szeme mint alkony csillaga;

s az alkony hozzá a haja:

csak ennyi benne az, ami

nem májusi és hajnali.

Vidám kép, édes könnyűség:

meglep, megállít és kísért.

De többször látva: látomány

volt ő, és mégis földi lány.

Lépése szűzi és szabad.

Házias minden mozdulat.

Alakja nyájas, tiszta fény.

Nyomában emlék és remény

kelt: mivel ő sem állt a szív

mindennapi és primitív

éhei, kis búk, örömök,

csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.

Azóta híven nézem őt,

s lesem élete ütemét.

lelket lélegző drága lény:

útitárs a Halál felé.

Szilárd ész, gyengéd akarat,

szívós erő halk báj alatt.

Valódi asszony, jó s igaz,

intés, parancs, derű, vigasz.

Asszony, és mégis valami

fényt érzek, ami angyali...

William Butler Yeats: Ha ősz leszel s öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,

s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,

lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed

pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,

s imádták hű vagy hamis szerelemmel,

de én zarándok lelkedet szerettem

és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,

suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött

a Szerelem, suhan a hegy fölött,

s elrejti arcát fátylas csillagokba.

(Csillag Tibor fordítása)

                                   

Elizabeth Barrett-Browning : Mondd újra (a Portugál szonettek-ből)

Mondd újra s újra mondd és újra mondd,

hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak

kakukknótához hasonlítanak,

emlékezz rá, hogy se mező, se domb

nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb

újul tavasszal s kizöldül a mag.

Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak

sötétben zeng el és kétség borong

nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,

hogy a rét túl sok virággal veres

s az ég túl sok csillaggal ékszeres?

Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél

mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:

de ne feledd, hogy némán is szeress...

 (Babits Mihály fordítása)

Ágai Ágnes: Tartalak teljes valómmal

Tartalak teljes valómmal.

Két partom közé szorítlak.

Zúgó ár el nem sodorhat.

Nem emlékezlek, visszaéllek.

Áttelepítelek a mába,

rögzítelek megkötő anyagba.

Időzítelek.

Magamnak tartozom veled.

Voltságodról leválasztalak.

Kiragyogtatlak. Bevilágítalak.

A jelenben érzem jelenlétedet.

A múlt ablakát ököllel bevertem.

Kiragadlak.

Ütőeremen dobolsz

eleven lüktetéssel.

Létezel.

Élsz, mint minden halandó.

Ady Endre: Az alvó-csók palota

Halálon innen, Életen túl,

Csak férfi-ember juthat oda,

Csak szomorú hím juthat oda,

Ködben, homályban alszik, alszik

A csók-palota.

Ezer szobában ezer asszony,

Fehér, szép asszony várva piheg,

Forró, nagy asszony várva piheg

S mint tűzharang, úgy csendül, úgy kong,

Úgy ver a szived.

Ajtót ajtóra lopva nyitsz ki,

Mindenütt asszony és nyoszolya,

Parfüm, tűz-asszony és nyoszolya,

Csók-labirint és ezer asszony

És ezer Soha.

Ott fogsz futkosni mindörökké,
Gyáván, vacogva, csóktalanul,
Jégvirágosan, csóktalanul
S barna hajadra a nagy Ősznek
Hóharmata hull.

Őri István: Te vagy a csend

Te vagy a csend

Te vagy a társ

a magány elfut előled

a rossz jóra válik

s én mégis félek...

Tőled?

nem!

akkor mitől?!

magamtól ?

mindentől...

ha csend vagy,

boríts be életem,

hogy ne halljam

a világot

ne halljam

magamat,

a szűnni nem akaró

szívdobogást...

meg tudod tenni?

csak egymásban lenni

csendben

mozdulatlanul

sokáig

Veled, velem

hogy elpihenjenek

a hangok

s közel jöjjön a végtelen...

Te vagy a csend

Te vagy a társ

Te vagy?...

Dylan Thomas: Volt idő

Volt idő, mikor hegedűjükkel táncosok

Fel tudták tartóztatni a gyerekek gondjait?

Ó, volt idő, mikor még tudtak sírni könyveken,

De bizony mindent kikezdtek az idő férgei.

Az ég boltjai alatt életünk bizonytalan.

Az életben az ismeretlen a legbiztosabb.

Akiknek nincsen karja a fényreklámok alatt,

Annak a keze a legtisztább, s kinek nincsen szíve:

Csak azé nem fáj – s így csak az lát tisztán, aki vak.

Baranyi Ferenc: Nézni

Itt már a szavak mit sem érnek,

csak nézni kell és nem beszélni,

se kérdeni, se válaszolni,

csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán

parancsolnak csöpp rándulások,

s ha keskeny űr szakad közébünk:

felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni

ékesszóló sugarak által,

s meleg, bársonyos egyességre

jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,

kimondani, mi nyelveden van,

előbb dobbanni a szívednél,

csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,

ne szólj száddal, csak szemeddel,

a szerelem akkor beszédes,

amikor már beszélni nem kell.

Tóth Árpád: Szédület

Hogy is volt csak? A fáradt, bús öt érzék,

Öt halk rabszolgám, ernyedten pihent,

A színek selymét és a hangok ércét

Elejtették. Sötét volt. Tiszta csend.

Homályosan, mint félálom lidércét,

Még sejtettem a süllyedő jelent,

Egy kósza inger jött, de már nem érzék,

Felfogták még, s nem tudták, mit jelent.

Egy csöndes park előtt zsibbadtan álltam: 

Szelíd csoportban tündérképre váltan

Leányok néztek rám - vagy rózsa tők?

Úgy éreztem, az ég vállamra reszket

S körülöttem csöndesen táncolni kezdtek

Nőszagú rózsák s rózsaszagú nők

Edmund Spenser : Homokba írtam kedvesem nevét

Homokba írtam kedvesem nevét,

de jött a hullám s rajzom elsöpörte:

leírtam újra minden betűjét,

de jött a dagály s munkám eltörölte.

Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve

a lány - megfogni a pillanatot,

hisz magam is így omlok egykor össze

és nevemmel együtt elpusztulok.

Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,

ami porba hal, az csak földi lom,

szépséged a dalaimban lobog

s dicső neved a mennybe fölírom.

S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,

örökké él s örökké megújul.

Ady Endre : Félig csókolt csókok

Egy félig csókolt csóknak a tüze

Lángol elébünk.

Hideg az este. Néha szaladunk,

Sírva szaladunk

S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.

Égünk és fázunk.

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,

Ajkad csupa vér.

Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen

Megbékült holtak,

De kell az a csók, de hí az a tűz

S mondjuk szomorún: 

Holnap. Majd holnap.

Juhász Gyula : Vándordal

Mienk a veszély és

Mienk a világ.

Mienk a madár és

Mienk a virág.

Mienk az országút

És mienk a kocsma.

A távolba nézünk

Meg a csillagokba,

Meg a csillagokba!

Tiétek a boldog

Családi szoba,

Tiétek a börtön

Meg a palota.

Tiétek a harc és

Tiétek a béke,

Mi megyünk dalolva

A végtelenségbe,

A végtelenségbe.

Rájnis József : A szerelemről

Rózsák között Kupidó 

Egykor, kicsinyke méhtől 

Kis ujja sebhetődvén, 

Sírt, jajgatott, s azonnal 

Hol futva, hol repülve 

Sietett kegyes Venushoz: 

Jaj! jaj fiadnak! (úgy mond) 

Oda van, kegyes Citére! 

Oda van fiadnak élte! 

Ím egy parányi sárkány, 

Kit méhnek híj paraszt nép, 

Megmart hegyes fogával! 

Felel erre szép Citére: 

Ha egy kicsinyke méhnek 

Fúlánkja annyi kínt hoz, 

Melly kínja lészen annak, 

Kupidó! kit te sebezhetsz?

Áprily Lajos: Ajánlás

Ne haragudj. A rét deres volt,

a havasok nagyon lilák

s az erdő óriás vörös folt,

ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:

hol a halál nagyon zenél,

sziromtalan csokrot kötöttem,

piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsú váza,

mely őrzi még a nyár borát -

s a hervadás vörös varázsa

most ráborítja bíborát.

Tóth Árpád : Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út, 

És árnyak teste zuhant át a parkon, 

De még finom, halk sugárkoszorút 

Font hajad sötét lombjába az alkony: 

Halvány, szelíd és komoly ragyogást, 

Mely már alig volt fények földi mása, 

S félig illattá s csenddé szűrte át 

A dolgok esti lélekvándorlása. 

Illattá s csenddé. Titkok illata 

Fénylett hajadban s béke égi csendje, 

És jó volt élni, mint ahogy soha, 

S a fényt szemem beitta a szívembe: 

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, 

Vagy áldott csipkebokor drága tested, 

Melyben egy isten szállt a földre le, 

S lombjából felém az ő lelke reszket? 

Igézve álltam, soká, csöndesen, 

És percek mentek, ezredévek jöttek - 

Egyszerre csak megfogtad a kezem, 

S alélt pilláim lassan felvetődtek, 

És éreztem: szívembe visszatér 

És zuhogó, mély zenével ered meg, 

Mint zsibbadt erek útjain a vér, 

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Juhász Gyula : Milyen volt

Milyen volt szőkesége, nem tudom már, 

De azt tudom, hogy szőkék a mezők, 

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár 

S e szőkeségben újra érzem őt. 

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, 

De ha kinyílnak ősszel az egek, 

A szeptemberi bágyadt búcsúzónál 

Szeme színére visszarévedek. 

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, 

De tavaszodván, ha sóhajt a rét, 

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át 

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Ady Endre : Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

Dsida Jenő : Tündérmenet

A tücsök cirregve fölneszel.

Testem hűs álmokat iszik.

Apró csillagos éjtündérek

a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,

pihék, mohák közé, puhán,

befödik zsenge nefelejccsel

s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben

- szemükben harmat, áhitat -

csigák s iszonyú nagy füvek közt,

a sárga holdvilág alatt.

József Attila : Bolyongok

Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.

Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.

Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.

Váci Mihály : Aztán

Emlékszel? Aztán milyen jó volt

hozzád fordulni - és Te édes! -

hogy doromboltál hogyha csókot

súgtam égő füled tövéhez.

S alvás előtt egymás ölében

még fészkelődni, s megfordulva

fel-felkérdezni, félig ébren:

"Szeretsz?" "Szeretsz még?" - újra, újra.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz.

De a  percekre emlékezzél,

mikor odabújtál szívemhez

és magadról megfeledkeztél. 

Peter Røwde Holm: Mikor az alkonypír lassan kihuny

Mikor az alkonypír lassan kihuny
az éj tétova tájai előtt
s a hold széjjelteríti némaságát

megérted: csak azért van levegő
a fák közt hogy beszélgethessenek
az ágak hogy közelebb jussanak
a fák egymáshoz hogy maguk feledjék
a csillagok felé kapaszkodó
föld-szél-ágak mélyebb együttesében…

S minden olyanná válik hogy a tájban
kinyílsz magadnak míg átjár az éj
a tékozló fénybe haladva a tárt-legyező-szürkületben

(Fordította: Csorba Győző)

Szabó Lőrinc: Őszi éjjel

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők! Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban! Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek – Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása! Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? – Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég, szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak. Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben, mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták! Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat: perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!… – Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők: merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

Most múlik pontosan

Most múlik pontosan,
engedem had menjen,
szaladjon kifelé belőlem,
gondoltam, Egyetlen,
nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik mennydörög,
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár,
tátongó szívében szögesdrót,
csőrében szalmaszál.
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán,
az Isten kertjében
almabort inhalál.

Vágtatnék tovább veled az éjben
az álmok foltos indián lován,
egy táltos szív remeg a konyhakésben,
talpam alatt sár és ingovány.

Azóta szüntelen őt látom mindenhol,
meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol,
szilánkos mennyország,
folyékony torz tükör
szentjánosbogarak fényében tündököl.

Egy indián lidérc kísért itt bennem,
szemhéjain rozsdás szemfedő.
A tükrökön túl fenn a fellegekben
furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő.

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

Én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

Juhász Gyula: Szavak

Szavak, csodálatos szavak.

Békítenek, lázítanak.

Eldöntenek egy életet,

följárnak, mint kísértetek.

Szárnyalnak, mint a gondolat,

görnyedve hordnak gondokat.

Világokat jelentenek,

meghaltál, ha már nincsenek.

Dalolnak és dadognak ők,

gügyögnek, mint a szeretők.

Ölnek és feltámasztanak:

szavak, csodálatos szavak.

Ágai Ágnes. Az őrző

Tartalak teljes valómmal.

Két partom közé szorítlak.

Zúgó ár el nem sodorhat.

Nem emlékezlek, visszaéllek.

Áttelepítelek a mába,

rögzítelek megkötő anyagba.

Időzítelek.

Magamnak tartozom veled.

Voltságodról leválasztalak.

Kiragyogtatlak. Bevilágítalak.

A jelenben érzem jelenlétedet.

A múlt ablakát ököllel bevertem.

Kiragadlak.

Ütőeremen dobolsz

eleven lüktetéssel.

Létezel.

Élsz, mint minden halandó.

Fuchs Éva : Utazó

Nem vagyok senki,
csak játszom egy embert,
szürke köd vagyok,
a napfénynek árnyékot adok,
s az éj befogad
néha nap.
Próbáltam már sok valaki lenni,
de nem ment,
akkor sem vett észre senki,
csak egy ruhát, maszkot láttak,

szerettek egy kicsit,
aztán továbbálltak,
és mindez most a földre hullott,
és már senki nincs ott,
és már csak árnyékom
visszhangozzák a falak.
Nevem elfeledték,
arcom együtt gyűrődött az idővel
sok időt nem várok
itt állok
újból útra készen.