Wass Albert: Csak csendesen

Testvér, csak lábujjhegyen jer velem, 

csak nagyon halkan, nagyon csendesen. 

Amerre járunk, 

ne rezzenjen egy kis levél se meg, 

ma lelkem olyan mint a tó: 

legkisebb rezzenéstől megremeg. 

Gyere a templomunkba: 

a bükkerdő ma vár, 

a Csend harmóniája 

ott megint a lelkünkbe talál. 

Gyere velem... 

csak szótlanul, csak csendesen, 

csak csendesen...

József Attila: Keresek valakit

Tele vágyakkal zokog a lelkem 

Szerető szívre sohase leltem, 

Zokog a lelkem.

Keresek Valakit s nem tudom, ki az? 

A percek robognak, tűnik a Tavasz 

S nem tudom, ki az. 

Csüggedő szívvel loholok egyre, 

Keresek valakit a Végtelenbe, 

Loholok egyre. 

Könnyim csorognak - majd kiapadnak: 

Vágyak magukkal messzebb ragadnak - 

Majd kiapadnak! 

Búsan magamnak akkor megállok, 

Szemem csukódik, semmit se látok - 

Akkor megállok. 

Lelkem elröppen a Végtelenbe, 

Tovább nem vágyom arra az egyre, 

A Végtelenbe.

Lord George Gordon Byron: Hogy búcsúra kélt

Hogy búcsúra kélt

csönd s könnybe borulva

szívünk s alig élt

omolva borúba:

sápad színe hóra,

a csókja jeges:

s inté amaz óra:

mi bút hoz emez!

A hajnali harmat

az arcra fagyott,

mint hírnöke annak,

ami szűmbe sajog.

Esküd feladád,

és könnyű a híred:

neved ér, s vele vád

és gyász veri híved.

Említnek: akár a

tompa csapás

emléked, a drága, -

diderget a láz.

Ki tudja, ha tudlak-e,

régi tudód:

mély búm mély tüze

lelhet-e szót!

Társam vala rejtve -

s most néma a gyász,

mert elvet a lelke,

s a szíve csalás.

Ha évek után

majd rálelek újra,

köszöntöm-e tán? -

Könny s csöndbe borulva.

(Ford.: Rónay György)

Dsida Jenő: Megyek

A vonat tovazakatol

és holnapra, ilyenkor

már messze leszek valahol.

Minden marasztal

s tudom, hogy holnap sírni fog

kicsi szobámban

az íróasztal

és minden

én utánam.

(Csak egyvalaki nem fog sírni

aki Titok,

s akit én siratok…)

A vonat zakatol

és holnap ilyenkor már

messze leszek valahol.

Rejtő Jenő: Sírfeliratom

"Élt huszonnégy évet, meghalt boldogan"

A forró mámor hülye tavaszán

Sokat beszélt és sokat nevetett

Koravén szíve összetört korán

A jelenben nem volt Ő sohasem

A jövője kinevette bután

Élete volt egy sötét rejtelem

A halála: egy epizód csupán

Oktalan volt koldusa sok reménynek

Bolond volt: zsarolta az életet

S mikor az élet keveset adott:

Dacosan, vadul mindent elvetett

Sirassátok e sírban pihenőt,

Nagy mártír volt: a semmi harcosa

Pár könnyel gyászoljátok csendben őt

De útjára ne lépjetek soha

az agyát felszívta a végtelen

a szíve; lent a sírban elrohadt

örökül hagyott néktek, komoly, búsan

Libegő lehetetlen álmokat.

Komédiás volt

A szívével játszott

És fájva sírt hazug rongy könnyeket

Keresztre húzta fáradt mosolya

S kínjából:

A halál váltotta meg.

Márai Sándor: Monológ

Akarok még hinni az életemben

s a mások életében - akarom,

hogy izmos és erős legyen karom

s földaloljak egy lobogó "igen"-ben.

Mert megbocsátottam mindenkinek

s szeretném, hogy nekem is megbocsásson,

ki tettenért a pózon és csaláson

és ne vádoljon többé senki meg.

A múltat én elhordozom magammal

új életemre, mint zsákját a vándor:

hogy éltem egyszer én, Márai Sándor.

S emlékeimmel elmotozva élnék,

mert amit érdemeltem rám talált:

kaptam egy életet és egy halált.

Móra Ferenc: Hajnali dal

Amint éjféli órán

Az álom szárnya ért:

Álmomba jaj, de jó volt,

Az isten tudja, mért.

Lezárt szemmel bolyongtam

Egy kertbe valahol,

Az isten tudja, merre,

Az isten tudja, hol.

Lezárt szemem szelíden

Csókolta valaki,

Az isten tudja, hányszor,

Az isten tudja, ki.

S ahányszor karja átfont,

Ahányszor csókja ért:

Mindég egy könnye hullott,

Az isten tudja, mért.

Rejtő Jenő: Az eljövendő szeretőmhöz

Te vagy a néma éjjel árnya

Sötét szemed lángot lövell

Megtébolyul majd aki látja

Te vagy a néma éjjel árnya.

Te vagy a sorsom vad szeszélye

Te vagy a láng... a pusztulás

Repülök feléd láztól égve

Te vagy a sorsom vad szeszélye.

Te vagy a jövőm nagy álma

Felettem vagy, de jössz felém

S már most, várok egy éjszakára

Te vagy a jövőm nagy álma.

Te leszel majd ki földre húzol

S üvöltesz mint a fúria

Te leszel majd ki értem lángol

Kit nem hagyhatok el soha.

Te leszel majd ki csendes éjjel

A forróságom kacagod...

S míg kérlek lázas szenvedéllyel...

Táncolsz és kínom itt hagyod.

Te simulsz hozzám forrón lágyan...

Te nevetsz nyersen kínomon

Te becézed majd minden vágyam

Te rúgsz majd el egy hajnalon.

Juhász Gyula: Első szerelem

1

Pár ábrándos dalt mondtam el felőled

Félig suttogva, félig elzokogva,

De érzem, ott él minden szenvedésem

És boldogságom ez apró dalokba'.

S ha majd belőlem néma álmodó lesz,

E dalt mind, mind a szívemre tegyétek,

Hadd illatozza be a sírt szerelmed,

Hadd legyen édesebb az örökélet!

2

Mondják!... Sok mindent mondanak

Felőled, szépem, angyalom,

Hogy tőled elszakítsanak

S én mosolyogva hallgatom!

Legyen bár tenger a hibád,

Én soha észre nem veszem.

Te mindörökké szép maradsz,

Miként az első szerelem!

3

Tudod-e, édes, hogy szeretlek,

Tudod-e, mi a szerelem?

Oh hallgasd meg a vallomásom

És jöjj el, jöjj el énvelem!

De nem! E vallomással, érzem,

Örökké adós maradok

És ti örökké búsak lesztek,

Ti édes szerelmes dalok!

4

Az én szerelmem nagy titok,

Megsúgni sem merem

És mégis, mégis, mindenségem

E titkos szerelem!

A gyönyörűség, fájdalom

Mind elszáll csöndesen,

De bár titokban, rejtve, némán

Megél a szerelem!

Baranyi Ferenc: Non-sens

Szeretni foglak tegnapig.

Jövőd múltamba érkezik,

s múltadba érkezik jövőm.

Csak tegnapig szeress, de hőn.

Mielőtt megismertelek,

már rég szakítottam veled.

Nem is tudtad, hogy létezem,

és rég szakítottál velem.

Elválunk végleg, mielőtt

megjelentünk egymás előtt.

Én jobbra el - te balra át.

S most jobb a ballal egybevág.

Kiadtad utamat s utad

kiadtam én is. Menj. Maradj.

Te érted ezt? A távozó

nem el, de feltűnik. Hahó,

hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj!

Isten hozott! Isten veled!

s te tőlem énhozzám szaladsz,

előlem is hozzám szaladsz -

ki érti ezt? Ki érti azt?

Megfoghatatlan. Képtelen.

Szerelem ez?

Alighanem.

Radnóti Miklós: Naptár

A nyár most alszik, millió színével

Lombja vesztett fák rügyébe bújt.

A tájon ónszín fátyol leng a széllel,

Mintha sírva súgná: aludj, aludj.

Gyűjts erőt a közelgő tavaszra,

A nyár halála múló látomás,

Ott alszik most a nagy fák gyökerében.

Hogy jól aludjon levetkezett, fehéren

Alszik. Csak álom, - álom semmi más.

A hold ezüstje selymesen suhan már

Dermedt bokrokra pókhálót kötött,

Mint régi kürtök elhaló fuvalma,

Az óceánról friss szél száll a táj fölött.

Én hallom már a tavasz paripáit,

Nyerítve robognak a távol szeleken

Jönnek, s holnapra megújul a pázsit

A hó alatt is kopárrá fagyott kertemen.

Terítsd ki lelked most a kósza szélnek,

Hadd mossa tisztára bánatod ködét,

Hallgasd csak, - a friss szelek beszélnek,

S nyitogatják már a múltad börtönét.

Ne hidd, hogy te korhadó öreg fa

Téli tüzelőnek elfogysz. Megmaradsz,

s koronádnak lesz még száz virága

Hogy méltón köszönthesd az újuló tavaszt.

Reményik Sándor: Gyorsvonaton

A határ mellől így jöttem haza:

Gyorsvonaton. Leszállt az éjszaka.

Az éjszakában rohant a vonat,

Mint egy vassá vált, őrült gondolat,

Remegtek, döngtek a sínek belé.

Gondoltam: megyek hát visszafelé.

Aztán megint előre, megint vissza,

S előre ismét, nyughatatlanul,

Míg a föld minden csöpp vérem felissza,

S szálló szikrám az ugar elnyeli.

Mint a mozdony a szikrák záporát,

A lelkem is úgy ontja álmait,

Ugarra, éjbe, tar erdők fölé,

Az egyik határtól a másikig.

Megállásom csak percnyi van nekem.

Kinézek önnön lelkem ablakán,

Nézem a vízpárát, a rajt' lepergőt,

Szemem, vagy az ablak homályosul?

Tünedeznek a novemberi erdők.

Ilyen őszi roham az életem.

Magas töltésen száguldok tova,

A töltés alján pici ablakok

Világolnak: a Béke szemei.

S intnek: megállj! De meg nem állhatok,

Visz a lelkem: az Ahasvér-vonat.

Kis ablakok ott lent, - minden hiába:

A puha fészek kalicka nekem,

Nekem rohannom kell így, átkozottan,

Reszkető, nyögő, döngő síneken,

Tovább, - - a végállomásig. 

Johann Wolfgang Goethe: Viszontlátás és búcsú

Szívem dobbant: gyorsan nyeregbe!

Szinte vágyat előz a tett.

A föld már ringott, esteledve,

s éj függönyözte a hegyet:

mint föltornyosult óriás, állt

a tölgy, a ködruhás király,

s száz fekete szemével strázsált

az erdőszélen a homály.

Felhődombról nézett csak a hold, csak

sandítva, párái mögül,

puhaszárnyú szelek lobogtak,

sikongtak a fülem körül:

az éj ezer szörnyet teremtett,

de kedvem friss volt és vidám:

milyen tüze gyúlladt szívemnek!

ereimben micsoda láng!

És láttalak, és már felém folyt

tekinteted édes tüze:

szívem egészen a tiéd volt

s ajkam minden lehellete.

A drága arca rózsa illat

s az egész tavasz odagyűlt,

és csók várt - istenek! - amit csak

reméltem, érdemtelenül!

De ah, a nap kél, máris itt a

búcsú a fájó hajnalon:

mennyi mámor a csókjaidban!

szemedben mennyi fájdalom!

Mentem: láttam, hogy integetsz, hogy

szemedből a könny hogy ömöl:

mégis, mily gyönyör, hogy szeretsz! s hogy

szeretlek, nagy Ég, mily gyönyör!

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Wass Albert: Hontalanság hitvallása

Hontalan vagyok,

Mert vallom, hogy a gondolat szabad,

Mert hazám ott van a Kárpátok alatt 

És népem a magyar.

Hontalan vagyok,

Mert hirdetem, hogy testvér minden ember,

S hogy egymásra kell, leljen végre egyszer

Mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok,

Mert hiszek jóban , igazban, szépben.

Minden vallásban és minden népben

És Istenben, 

kié a diadal.

Hontalan vagyok,

De vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet,

És maradok ez úton, míg csak élek

Töretlen hittel ember és magyar.

Jules Supervielle: Eltűnsz

Eltűnsz: immár csupa köd vagy, és mi feléd itt

már csak úgy evezünk, akár egy esten át:

éveid közt magad maradsz, míg fölemésztik

karodban maradék reményed fonalát.

Régi szerelmeid fáradt fuvallatára

lábad nyomába holt levelek raja száll:

fogyó erőd a hold lassan szívja magába,

s kékíti arcodat végső napjára már.

De sápadtságodon olykor még átsugárzik,

melytől szíved dobog, az a szikrányi áram,

s van úgy, hogy valami fölserkent, átvilágít,

s tündöklő baglyokat lobbant föl éjszakádban.

(Ford.: Rónay György)