Szívem dobbant: gyorsan nyeregbe!
Szinte vágyat előz a tett.
A föld már ringott, esteledve,
s éj függönyözte a hegyet:
mint föltornyosult óriás, állt
a tölgy, a ködruhás király,
s száz fekete szemével strázsált
az erdőszélen a homály.
Felhődombról nézett csak a hold, csak
sandítva, párái mögül,
puhaszárnyú szelek lobogtak,
sikongtak a fülem körül:
az éj ezer szörnyet teremtett,
de kedvem friss volt és vidám:
milyen tüze gyúlladt szívemnek!
ereimben micsoda láng!
És láttalak, és már felém folyt
tekinteted édes tüze:
szívem egészen a tiéd volt
s ajkam minden lehellete.
A drága arca rózsa illat
s az egész tavasz odagyűlt,
és csók várt - istenek! - amit csak
reméltem, érdemtelenül!
De ah, a nap kél, máris itt a
búcsú a fájó hajnalon:
mennyi mámor a csókjaidban!
szemedben mennyi fájdalom!
Mentem: láttam, hogy integetsz, hogy
szemedből a könny hogy ömöl:
mégis, mily gyönyör, hogy szeretsz! s hogy
szeretlek, nagy Ég, mily gyönyör!
(Ford.: Szabó Lőrinc)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése