Hogy búcsúra kélt
csönd s könnybe borulva
szívünk s alig élt
omolva borúba:
sápad színe hóra,
a csókja jeges:
s inté amaz óra:
mi bút hoz emez!
A hajnali harmat
az arcra fagyott,
mint hírnöke annak,
ami szűmbe sajog.
Esküd feladád,
és könnyű a híred:
neved ér, s vele vád
és gyász veri híved.
Említnek: akár a
tompa csapás
emléked, a drága, -
diderget a láz.
Ki tudja, ha tudlak-e,
régi tudód:
mély búm mély tüze
lelhet-e szót!
Társam vala rejtve -
s most néma a gyász,
mert elvet a lelke,
s a szíve csalás.
Ha évek után
majd rálelek újra,
köszöntöm-e tán? -
Könny s csöndbe borulva.
(Ford.: Rónay György)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése