Jane Goodall: A fák és a virágok kicsi angyalai

Nem emlékszem, mikor hallottam először,

Hogy ezüstös hangjukon hívnak

A fák és a virágok kicsi angyalai.

Azt ajánlották, szabadítsam fel szellemem

És vegyem ki a lelkem, hogy megtisztuljon.

És óh! Örömmel láttam őket és feküdtem

Kinyújtózva az illatos

Füvön, könnyen, mint egy üres héj.

Aztán bánatos mosollyal beolajozták

Az agyam rozsdás vasalásait, és kisöpörték

A pókhálókat, és kiakasztották a lelkem

A legmagasabb ágra, hogy szellőzzön,

Közel a megtisztító naphoz. És szerencsés voltam,

Mert szárnycsapkodást hallottam, egy vörösbegy csicsergett édes

Dalrózsát át a fákon, amíg a lelkem minden szála

Megfürdött a harmóniában.

Amikor minden tiszta volt és friss, visszahozták

A lelkem és a helyére csúsztatták és mosolyogva

Táncoltak el. És én - igen, egy napig vagy kettőig -

Egy újszülött baba minden ártatlanságával

És ámulatával néztem a világra.

És most, ha bús vagyok, vagy hirtelen

Elönt a düh, keresek valami csendes helyet,

Ahol fű van, levelek és föld, leülök ott

Csendben, és remélem eljönnek

És hívnak, ezüstös hangjukon,

És újra megtisztítanak,

A fák és a virágok kicsi angyalai.

(Ford.: Szollát György)

Kassák Lajos: Figyelmeztetés csak úgy

Vigyázz

a túlfeszített húr

elpattan.

Vigyázz

a megáradt folyó

betöri kapudat.

Vigyázz

a hihetetlen kísértet

magával ragad.

Vigyázz 

magadra és énrám

aki szeretlek.

Lin-csi apát történetei

Lin-csi apát cellájába egy nap váratlanul betoppant az egyik tanítvány.

- Mester! – szólította meg izgatottan. – Kerek egy évet töltöttem a kolostorodban a Tanítás tanulmányozásával. Megismertem a Tanítás Három Kocsijának eszméit, a Hármas Világ régióit, a Létezés Hat Világának lényeit, bejártam a tíz állapotot és a tízezer dolog birodalmát, túl vagyok immár a négyes tételen és túl a száz tagadáson, mégsem tudok válaszolni a kérdésre, „ki vagyok én?” Felelj nekem, Mester, ki vagyok én!

Lin-csi a szerzetesre emelte tekintetét, majd elfordult tőle. Így kérdezte, hosszabb szünet után, halkan.

- Megetted a zabkásádat, szerzetes?

- Megettem, Mester.

- Elmostad az étkezőtálkádat?

- Elmostam.

- Kitakarítottad a celládat?

- Kitakarítottam.

- Kisöpörted az udvart?

- Kisöpörtem.

- Szálltak a falevelek, mikor söpörtél, mi?

- Szálltak, Mester.

- De azért összeszedted őket.

- Összeszedtem, Mester.

- És láttad a nagy ciprusfát az udvaron?

- Láttam, Mester.

- Szép tornyos növésű, igaz?

- Igaz, Mester.

- S finom, balzsamos illatú. Érezted?

- Éreztem, Mester.

- Aztán bejöttél hozzám.

- Bejöttem, Mester.

- És azt kérdezted, ki vagy te?

- Azt kérdeztem, Mester, ki vagyok én.

- Nos, tudd meg, szerzetes, az vagy te, aki reggel megette a zabkásáját, aztán elmosta az étkezőtálkáját, kitakarította a celláját, kisöpörte az udvart, nézte, hogyan szállnak a falevelek, és érezte a tornyos növésű ciprusfa balzsamos illatát. Majd bejött hozzám, és megkérdezte, kicsoda ő. Ez vagy hát, szerzetes, semmi más. Ám ez épp elég, hidd el. Nem lehet több az ember – mondta most már a szerzetes felé fordulva Lin-csi, s lassan a szemébe nézett. Hallgattak. A szerzetes érezte, hogy az apát őszintén szólt hozzá. Hosszan meghajolt előtte, s csendesen visszatért cellájába.

(találtam a neten)

Benedek Elek: Most állj meg itt

Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.
Remeg a föld, eltörpülnek a fák.
Felhők fölrázott vánkosán a nap
lomha vért csorgat már, nem aranyat.
Fejed fölött megfordul egy madár,
a láthatár felé suhanva száll.
Szétszórja a megnyúlt árnyékokat
az úton végig-söprő alkonyat.
Magad állsz a mai nap peremén,
nincs szívedben se bánat, se remény.
Nem is sejted, mit ígér a holnapod,
de elébe kell állnod, azt tudod.
És túl kell élned; amíg csak lehet,
ugyanazt kell itt újra-kezdened,
téglánkint rakva egyre a falat
a részvéttelen ég boltja alatt,
mintha létezne beteljesedés,
s nem rész lenne maga is, az egész,
mintha az időt hagynád örökül
mi átfolyt rajtad, s nélküled röpül
tovább) az utódokra, mintha csak
az lenne lényeged, mi megmaradt
kezed nyomán, s mások javára vált...
Nos, állj meg itt, és nézd a láthatárt.

KányádiSándor: Előhang

vannak vidékek gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül

szavak sarjadnak rétjein

gyopárként sziklás bércein

szavak kapaszkodnak szavak

véremmel rokon a patak

szívemben csörgedez csobog

télen hogy védjem befagyok

páncélom alatt cincogat

jeget-pengető hangokat

tavaszok nyarak őszeim

maradékaim s őseim

vannak vidékek viselem

akár a bőrt a testemen

meggyötörten is gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül

Arturo Onofri: A lélek felhőtlen derűje fénylik

A lélek felhőtlen derűje fénylik

egy asszony mosolygó tekintetéből,

ki ott az alvó fák közt járja útját.

Az álmodó növények ráhajolnak

s a meztelen szétnyúló fellegek s a

madarak villanásai, melyektől

fölhangolódik az ezüst patak-hang.

A női tündöklésben, mely lefénylik

mosolygó arcáról, úgy mozdul itt, e

teremtmények között, mint aki önnön

gondolatai bogába egészen

belékuszálódott; s a szép derű, mely

arcáról szétsugárzik, rábeszéli

e Föld számára lobbant égi szférát,

hogy érzékeny, szelíd burokba vonja

varázslatos jelenlétét közöttünk.

(Fordította Csorba Győző)

Peter Røwde Holm: A csend közöttünk

Olyan a csend közöttünk,

mint feledt nyarak fái között a szél,

ahogy azok hajlongó koronákkal

egymáshoz közelítenek anélkül,

hogy egymást valaha elérnék…

Csak a pillanat záródik körénk,

a testem keresem

s a válladat érintem.

Próbálgatom, tényleg létezel-e,

pillantásommal követem

test-tájaid vonalait

s azon tűnődöm, hova vezesselek el,

kedvesem, kinek szeme messzire ragyog

s védtelen arcod szorítod enyémhez…

Van-e vajon hely valahol, ahol az élők

az élőkkel szót váltani tudnának,

mielőtt rájuk szakadna az éj

a fájdalom s a tűz emlékképeivel,

s mi elfeledt szavakkal és szárnyakkal

megyünk el talán egymás mellett;

van-e vajon hely valahol, hol az élők

az élőkkel szót váltani tudnának, kedvesem,

te, a te messzire fénylő szemeddel,

te, aki védtelen arcod szorítod az enyémhez.

(Fordította: Nagy Gábor)

Várnai Zseni: Álmodni puszta földön

Ne zúgolódj, rosszabb lehetne még,

Gondold csak el, vakok is élnek itt,

örülj, hogy fényt isznak a szemeid

és nem vagy sánta, béna, rút beteg,

az arcodon nem nyílanak sebhelyek,

és nem cipelsz púpot a hátadon,

ha sejtenéd csak, hogy mily fájdalom

görnyedni ily nehéz teher alatt.

Süket sem vagy és hallasz hangokat,

azt is, akár fűszál, ha szélbe leng,

és szólani tudsz, szabad zenéje zeng,

hisz nem vagy néma és az illatot

mély sóhajjal szívedre szívhatod,

nem ténferegsz, mint leprás, egyedül,

akitől fut és messze menekül

mind, aki él, mert rothadást lehel,

ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!

Gondold meg, látsz! Szemed mint óriás

tengertükör, oly parttalan ragyog,

beleférnek a nap, a csillagok,

a hold, a felhők s minden életek.

Füledben olykor csodás énekek

csengője csendül s ajkad is dalol

és néha egy szellemszárny fölkarol

s repül veled oly régiókba fel,

hogy isteni, nagy mámort érezel,

termékenyülsz, vajúdsz szüntelenül

s szíved alatt az élet úgy feszül,

hogy szinte fáj és szenvedsz boldogan,

örülj, hogy nem vagy meddő, mint sokan

és pelyvaként a szél nem verhet el,

ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!

Mit akarsz még? Szegény vagy, mondd mi az?

a pénz hitvány bogáncs csak, földi gaz

s ahhoz tapad csupán, ki gazba lép.

Meredek úton más a flórakép,

ahol te jársz s ha lábad feltörik

s vércsöppjeid a követ öntözik,

virág nő ott is, színes és remek,

minőt lapályok sosem termenek.

Mit akarsz hát? Látod, hogy mily mesés

gazdag vagy? Hozzád Dárius szegény,

Az fáj talán, hogy vánkosod kemény?

Álmodni puszta földön is lehet

s aranyban fölmérni a kincsedet

nincs arra mód, mert oly nagy véka nincs.

Vakokra és némákra tekints

s azokra, akik lelki koldusok

s szívedből, ha a jóság fölbugyog,

két kézzel adjál, annál több marad,

amint,hogy nem homályosul a nap,

hevét hogy ontja, s szórja pazarul,

tűzglóriája még fénylőbbre gyúl.

Rainer Maria Rilke: Az életem táguló körökben ...

Az életem táguló körökben élem,

a dolgokon túlra törőn.

A legvégsőt talán soha el nem érem,

de ráadom minden erőm.

Isten az Őstorony, körötte folyton

kerengek századok százaival.

S még nem tudom, mi vagyok: szélvihar, sólyom,

vagy egy hatalmas dal.

 (ford: Farkasfalvy Dénes)

Jules Supervielle: A két hang

A lélek

Csak egy sóhaj vagyok, de oly érzékeny itt benn,

hogy kedvére jelöl céltáblának ki minden,

mégsem törődsz velem, elfeledsz mostohán,

a halálfélelem hajlít felém csupán.

A test

Ó szép haragosom, ne hagyj el, kérlek, engem,

csak puszta hús vagyok, ha elvetsz ridegen,

nem ismerem magam, csak állok tehetetlen,

mi is legyek, ha te nem adsz formát nekem?

Távolodból siess hozzám és súgd fülembe,

mit tudsz felőlem, ó te, ki éber vagy egyre

és vársz rám szüntelen és jársz-kelsz könnyedén,

mert lomha vagyok és az idő rabja én.

A lélek

Álszent, kinek csak egy szerelmed van, az élet,

nem is gondolsz te rám, csupán akkor, ha kérlek;

ott vannak szerveid, bőven termelve véred,

s öröm neked sötét sűrűségedben élned;

gyűrűs kígyóid ott kérődznek lenn a léten,

fél szemmel alva ál-nyugalmad melegében;

éji madaraid karmosan ott telelnek,

mindentől félnek és nem ismernek szerelmet;

vértől vagy ragadós, akár a gyilkosok;

hitvány javaidat ködödbe zsúfolod,

ó testem, emberi nyomorod épitésze,

hol rést tömködve, hol silány porod becézve.

A test

Miért bántasz? Tudod, hogy úrnőm vagy te nékem,

hogy kívüled soha nem is lesz más reményem,

bármily messzünen is, kedves cirógatás vagy,

és zavarom soha nem vágyik, csak utánad.

A lélek

Ki tudja, tán ezért nem hiszel bennem éppen.

A test

S a szívem itt dobog s egyre közeledik

ahhoz, mit sejtve sejt, de soha el nem érhet;

e bányász – hallhatod csákányütéseit –

kínlódik éjjelén, szeretne lenni lélek . . .

Tudd meg, hisz lángjait nem emészti, csak érted.

(Rónay György fordítása)