Nem emlékszem, mikor hallottam először,
Hogy ezüstös hangjukon hívnak
A fák és a virágok kicsi angyalai.
Azt ajánlották, szabadítsam fel szellemem
És vegyem ki a lelkem, hogy megtisztuljon.
És óh! Örömmel láttam őket és feküdtem
Kinyújtózva az illatos
Füvön, könnyen, mint egy üres héj.
Aztán bánatos mosollyal beolajozták
Az agyam rozsdás vasalásait, és kisöpörték
A pókhálókat, és kiakasztották a lelkem
A legmagasabb ágra, hogy szellőzzön,
Közel a megtisztító naphoz. És szerencsés voltam,
Mert szárnycsapkodást hallottam, egy vörösbegy csicsergett édes
Dalrózsát át a fákon, amíg a lelkem minden szála
Megfürdött a harmóniában.
Amikor minden tiszta volt és friss, visszahozták
A lelkem és a helyére csúsztatták és mosolyogva
Táncoltak el. És én - igen, egy napig vagy kettőig -
Egy újszülött baba minden ártatlanságával
És ámulatával néztem a világra.
És most, ha bús vagyok, vagy hirtelen
Elönt a düh, keresek valami csendes helyet,
Ahol fű van, levelek és föld, leülök ott
Csendben, és remélem eljönnek
És hívnak, ezüstös hangjukon,
És újra megtisztítanak,
A fák és a virágok kicsi angyalai.
(Ford.: Szollát György)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése