A lélek felhőtlen derűje fénylik
egy asszony mosolygó tekintetéből,
ki ott az alvó fák közt járja útját.
Az álmodó növények ráhajolnak
s a meztelen szétnyúló fellegek s a
madarak villanásai, melyektől
fölhangolódik az ezüst patak-hang.
A női tündöklésben, mely lefénylik
mosolygó arcáról, úgy mozdul itt, e
teremtmények között, mint aki önnön
gondolatai bogába egészen
belékuszálódott; s a szép derű, mely
arcáról szétsugárzik, rábeszéli
e Föld számára lobbant égi szférát,
hogy érzékeny, szelíd burokba vonja
varázslatos jelenlétét közöttünk.
(Fordította Csorba Győző)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése