Gulyás Pál: Apró kis árnyak

Már nemsokára itt az éj,

már nemsoká a kémények felett

fog lengeni keselyű-szárnya.

Pedig nyugatról még a Nap

sugárzó csókja rátapad

a háztetőkön át

a földrehajló jázminok hajára.

De már a fák alatt apró kis árnyak

mozognak nyugtalan

s a lombok szárnya őket eltakarja.

Hiába már a Nap aranyt

mosolygó cselvetése,

már nemsoká leszáll az éj hatalma.

A nyugtalan apró kis árnyakat

a lombok úgy takarják, védik,

olyan anyai szeretettel

ölelik lassan dobbanó szívükre,

mint a kotló melengeti a csibéit. 

Nyikolaj Zabolockij: Nem hajnallik még a falu felett

Nem hajnallik még a falu felett,

vigyáz a kert még árnyékok hadára,

még hold-ezüsttel csillan, s didereg

a fák s növények fázékony világa.

Milyen korai és csengő a tél!

Tegnap még kristály-kék nap volt, de este

a szél egyszer csak megőrült, s az éj

havat hozott. S a fát mint bederezte.

Nézem tűnődve ablakomon át,

hogy kél, hogy küldi szemközti házak

fölé áttetsző tűzkoszorúját,

s hogy vánszorog útjára a láng nap.

Megőszült nyírfák mesébe való

sora havat - hullt szöszt - söpörve kerget.

Állnak hideg kristálydíszben - a hó

gyors förgetege nyomával - a kertek.

Öreg kutyám vár, fülét hegyezi.

Igaz-gyöngy fénye tündököl a hóban.

Mindjobban érzem a kapcsot, ami

a lelkem s e hideg hajnal között van.

Téli napokon, ha ily tág az ég

s körülöttünk növények dideregnek,

ihletünk élő, szálló erejét

szabadabbnak érezzük, teljesebbnek.

(Ford.: Illyés Gyula)

Ernest Raynaud: Tanyai reggel

Gyorsan kitárom az ablakredőket,

s a zümmögő és cifra nyári kert

szobámba lépett, minden nevető lett,

a fény kicsattant, a virág kikelt.

Poros fűszál szikrázik égi könnytül,

felhőtlenül villámlik az azúr:

a dombok alján, vattapuha köd gyűl,

a búza sárgul mozdulatlanul.

A béreslány, végében a fasornak,

facipőben csoszog, kutat csikorgat,

a szérű zúg, csipeg a csirkeól.

A szorgalmas ásó pengéje szól,

víz foly, fa rezzen, rebben a madárka,

és a mezőszag becsap a szobámba.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

Elena Farago: Egy ember ment az úton

Egy ember ment az úton este,

ment, dalolt csendben az úton.

Dalolt, talán hogy így elvesse

nagy útja gondját - nem tudom.

Dalolt, talán mert szép az este,

vagy mert anélkül rosszul esne,

hogy egymagában van úton.

A kapuban csak álltam ottan,

ő ment, amerre útja tért.

És egyszer csak fölsóhajtottam,

nem tudnám megmondani, miért.

Elment, s elfogott engem ottan

- a kaput elhagyni nem tudtam -

a vágy az egész életért.

Talán úgy lesz, hogy minden ember

áll egy este a kapuban,

s a vándorról, ki arra ment el,

nem tudja, bús-e csakugyan -

s tán sóhajt egyet minden ember,

s míg elborong, azon mereng el,

hogy az ő útja oda van.

(Ford.: József Attila)

Lin-csi apát történetei

Lin-csi kolostorában egy nap látogató érkezett. Egy falubeli legény kis emelőszerkezetet hozott magával, mely Huang tanácsos úr találmánya volt. A tanácsos úr azt üzente, gyártsanak a szerzetesek belőle, amennyit csak tudnak, jól megfizeti. Majd eladja őket a városokban, ahol kedvelik az efféléket.
- Nem gyártunk! – vágta rá az ajánlatra Lin-csi apát, még mielőtt a legény előadta volna a mondókáját.
- Miért nem? – kérdezte meghökkenve, majd elejtette a szerkezetet.
- Mire való ez a hülyeség? – bámulta undorral a szerkentyűt az apát, akiről a legényt kivéve mindenki tudta, utálja az efféle szerkezeteket.
- Kiönti a teafőzőből a teát. Nagyon praktikus – állította róla az ifjú.
- Miért? Van, aki nem tudja maga kiönteni?
- Nem, olyan nincs.
- Akkor ez mire való?
- Kiönti a csészébe a teát – próbálkozott ismét a küldönc. – Megemeli a teafőzőt, majd ez a kis rudacska itt megbillenti, s a tea kifolyik belőle. Nagyon praktikus – ismételte.
- Nem értem! – meresztgette a szemét továbbra is Lin-csi, s valóban nem értette, mi szükség van rá.
-Azt üzenem a tanácsos úrnak, hogy a szerzeteseim nem vállalnak teafőző-emelő gyártást. Életerősek, okosak, ügyesek és szorgalmasak, nem bízhatok rájuk együgyű, férfiatlan és értelmetlen munkát. Ezután is szívesen gyártunk mécsest, lampionokat, bambuszfáklyát és egyéb bambusztárgyakat, de a teafőző-emelő szerkezet gyártása mihozzánk méltatlan. Egyébiránt megvallom azt is, hogy mindenfajta gépezet létrehozását kétséges erőfeszítésnek tartom, ezért sem üdvözölhetem a tanácsos úr találmányát.
- Miért?! – ámult most megint a legény.
- Nem gyárunk gépeket! A munkát nekünk kell elvégezni. A teát ki kell önteni, a földet meg kell forgatni, a magot el kell vetni, az árpát le kell vágni. A falat kell rakni és tetőt, köpenyt varrni és lábbelit, aztán hordani és koptatni. Ez az élet. Az életet pedig élni kell, és nem gépekkel helyettesíteni! – válaszolt a legénynek szárazon Lin-csi apát, s kipenderítette őt a tanácsos úr szerkentyűjével együtt.

(találtam a neten)

Sylvia Plath: Varjú esős időben

Fönn a merev gallyon

Ázott, fekete varjú kuporog,

Tollászkodik hosszan az esőben.

Nem várok csodát,

Nem várok véletlent, 

Hogy szememben e látvány kigyúljon,

Rendszert sem kutatok

A szeszélyeskedő időben:

Hulljon a foltos levél, ahogy az ág

Veti, nem szertartás ez, nem jelent 

Semmi mást. Bár olykor, bevallom,

Várnám: a néma ég eltársalog

Velem, de ezt tényleg nem panaszképpen

Mondom; mert kis glóriák

Izzhatnak hirtelen 

Egy konyhaszéken-asztalon,

Mintha égi dolog

Lenne a legtompább tárgy is hébe-

Hóba - így lényegül át

A másképp jelentéktelen 

Időköz; nagyság, tisztesség, mondjam:

Szerelem által. Így haladok

Óvatosan (mert bármi holt vidéken

Megeshet); kis ravaszság,

Kis kétkedés; persze, sejtelmem 

Sincs, miféle lángoló angyalom

Támadna. Egy varjú, ennyit tudok,

Tollászkodván nagy fényben

Állhat, fogadva látványát

Mintha kinyílna a szemem, 

S egy pillanatra nem kell szoronganom:

Nem teljes a kívülállás. Ahogy

Járom makacsul az erőtlen

Évszakot, legalább

Valami megnyugvás nekem 

Is kijut. Csodák esnek folyton,

Ha íly tündöklő trükköket csodálnod

Lehet. Kezdődhet újra a türelem-

Játék, az angyalvárás. Ritkán,

Vaktában, megjön.

(Fordította: Tandori Dezső)

Marina Cvetajeva: A múló archoz

A múló archoz csak keret

a hegyek jeges tiarája.

A várfalon ma kezemet

beletúrtam a borostyán hajába.

Ma fenyőtörzsek rácsa állt

előttem minden útamon keresztbe.

Ma felvettem egy tulipánt.

Mint gyermek-áll, simult a tenyerembe.

(Fordította: Rab Zsuzsa)

Jorge Luis Borges: Valaki álmodik

Vajon mit álmodott az Idő mostanáig, amely mint minden most, a végpont?

Megálmodta a kardot, melynek a versben van a legjobb helye.

Megálmodta és kicsiszolta a szentenciát, mely a bölcsesség látszatát keltheti.

Megálmodta a hitet, megálmodta a könyörtelen keresztes hadjáratokat.

Megálmodta a görögöket, kik feltalálták a dialógust és a kétkedést.

Megálmodta Karthágó tűzzel-sóval való elpusztítását.

Megálmodta a szót, ezt a suta, merev jelet.

Megálmodta a boldogságot, melyben részünk volt, vagy most azt képzeljük, hogy részünk volt.

Megálmodta Ur első reggelét.

Megálmodta az iránytű titokzatos szeretetét.

Megálmodta ama norvég hajóorrot és ama portugál hajóorrot.

Megálmodta az etikát és annak a mindenkinél különösebb embernek a metaforáit, aki egy este kereszthalált halt.

Megálmodta a bürök ízét, amit Szókratész nyelve érzett.

Megálmodta a két fura testvért, a visszhangot és a tükröt.

Megálmodta a könyvet, ezt a tükröt, mely mindig más és más arcát mutatja.

Megálmodta a tükröt, amelyben Francisco López Merino és a képmása utolszor látta egymást.

Megálmodta a teret.

Megálmodta a zenét, amely nélkülözni tudja a teret.

Megálmodta a szó művészetét, amely még a zenénél is megmagyarázhatatlanabb, mert magában foglalja a zenét.

Megálmodta a negyedik dimenziót s a benne lévő páratlan faunát.

Megálmodta a homokszemek számat.

Megálmodta a transzfinit számokat, amelyekhez számolással nem jutni el.

Megálmodta az első embert, aki kihallotta Thor nevét a mennydörgésből.

Megálmodta Janus két arcát, melyek sosem látják egymást.

Megálmodta a holdat és a holdon járt két embert.

Megálmodta a kutat és az ingát.

Megálmodta Walt Whitmant, aki elhatározta, hogy minden emberrel azonos lesz, mint Spinoza istene.

Megálmodta a jázmint, mely nem tudhatja, hogy álmodnak róla.

Megálmodta a hangyák nemzedékeit és a királyok nemzedékeit.

Megálmodta azt az irdatlan hálót, amelyet a világ összes pókja fon.

Megálmodta az ekét és a kalapácsot, a rákot és a rózsát, az álmatlanság harangszavát és a sakkot.

Megálmodta a felsorolást, amit a tudósok kaotikusnak neveznek, pedig az valójában kozmikus, hisz minden dolgot titkos szálak kötnek össze.

Megálmodta a nagymamámat, Frances Haslamot, oda, a juníni helyőrségbe, a pusztai lándzsák közelébe, ahol a Bibliá-t és Dickenst bújta.

Megálmodta, hogy csata közben énekelnek a tatárok.

Megálmodta Hokuszai kezét, amint épp vonalat húz, melyből mindjárt hullám lesz.

Megálmodta Yorickot, aki örökre élni fog a képzelet szülte Hamlet szavaiban.

Megálmodta az archetípusokat.

Megálmodta, hogy valamennyi nyár idején, avagy a nyarakat megelőző égbolton egyetlen rózsa létezik.

Megálmodta a halottaid arcát, akik most már fakó fényképek.

Megálmodta Uxmal első reggelét.

Megálmodta az árnyék hatását.

Megálmodta Théba száz kapuját.

Megálmodta a labirintus fordulóit.

Megálmodta Róma titkos nevét, tehát igazi védőfalát.

Megálmodta a tükrök életét.

Megálmodta a jeleket, amelyeket majd az ülő írnok rajzol.

Megálmodta a gömböket rejtő elefántcsont gömböt.

Megálmodta a kaleidoszkópot, az unatkozó betegek és gyermekek játékát.

Megálmodta a sivatagot.

Megálmodta a leselkedő hajnalt.

Megálmodta a Gangeszt és a Temzét, a víz két nevét.

Megálmodta a térképeket, amelyeket Odüsszeusz nem értett volna meg.

Megálmodta Nagy Sándort.

Megálmodta a Paradicsom falát, amely feltartóztatta Nagy Sándort.

Megálmodta a tengert és a könnycseppet.

Megálmodta a kristályt.

Megálmodta, hogy Valaki álmodja.

(Fordította: Scholz László)

Reményik Sándor: Öröktűz - részlet

Egy lángot adok, ápold, add tovább;

Csillaggal álmodik az éjszaka,

És lidércfénnyel álmodik a láp

És öröktűzzel álmodik a szívem.

Egy lángot adok, ápold, add tovább,

És gondozd híven.

Egy lángot adok, -- én is kaptam azt

Messziről, mint egy mennyei vigaszt,

Egy lángot, amely forraszt s összefűz,

Én jártam Vesta ledőlt templomában,

Az örök-égő lángot ott találtam,

S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

Őri István: Rejtőzködés

Rejtsd magad a napsugárba

és fény leszel

rejtőzz el a föld porába

és bársony leszel

bújj virág szirmába

pillangó álmába

és boldog leszel..

Márai Sándor: Az égen fönn megáll a hold

Az est, a rest festő korommal

átfesti mind

amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.

A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,

csak ennyi volt:

jártunk a nád közt és a szél dalolt.

Sok ablakon benéztem érted én,

nyisd a szemed,

mert vak szemem nem érte még a fény.

Sok éjszakába hívtam a neved,

hallgatni jó,

nézd, sétál a hold a világ felett.

Az égen akkor fönn megáll a hold,

csak ennyi volt:

Fejem fejedre lassan ráhajolt. 

Dsida Jenő: Zarándokút

Menni terv nélkül és gondolat nélkül.

Ruhámon lassan átmelegszik a nap,

a szl körülsusogja a fülemet

s eszembe juttatja, hogy élek.

A fák incselkedőn az útra hajolnak,

s kövek görögnek lábam elé.

Kezemben régi hangszeremet keresem,

mely összetörött, elveszett.

Eszembe jut a szerelmem is

s ha már így van, ideírom:

Olyan hűvös, mint az esti szél

s olyan messze van, mint a csillagok.

II.

Az alkonyi fény kering, forog,

örvénylő habja elragad:

Andersennel találkozom

s álmodom ezeregyéjszakát.

Idegen arcok közé bukkanok.

Látom testükből égignyúló lelküket,

amint barnán, sötéten imbolyognak

és sírnak a fűzfák alatt.

Minden halat kifogtam a folyóból.

Virágfűzéres messzi barlangjából

szánakozón kacag felém

a sötétruhás Fejedelemasszony.

III.

Lassan húsvét hetébe fordulunk.

Krisztus már indul a Kálváriára.

Zarándokútban iros bogyó

és fájdalom mindenütt terem.

Korbácsütéssel ezer keresztet

hajszoltak már velem a hegyre,

ott állnak mereven a lángos éjszakában

s mégsem akarnak rájuk feszíteni.

Tegnap a pacsirták is hazajöttek.

Elég volt már a szenvedés.

Az élet lassan fölém takarja

a csöndes napok sátorát.

Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban

Kép Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,

Az emberiségnek elhányt rongyain

Komor betűkkel, mint a téli éj,

Leírva áll a rettentő tanulság:

"Hogy míg nyomorra milliók születnek,

Néhány ezernek jutna üdv a földön,

Ha istenésszel, angyal érzelemmel

Használni tudnák éltök napjait."

Miért e lom? hogy mint juh a gyepen

Legeljünk rajta? s léha tudománytól

Zabáltan elhenyéljük a napot?

Az isten napját! nemzet életét!

Miért e lom? szagáról ismerem meg

Az állatember minden bűneit.

Erény van írva e lapon; de egykor

Zsivány ruhája volt. S amott?

Az ártatlanság boldog napjai

Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,

Vagy egy dühös bujának pongyoláján.

És itt a törvény - véres lázadók

Hamis birák és zsarnokok mezéből

Fehérre mosdott könyvnek lapjain.

Emitt a gépek s számok titkai!

De akik a ruhát elszaggaták

Hogy majd belőle csínos könyv legyen,

Számon kivül maradtak: Ixion

Bőszült vihartól űzött kerekén

Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.

Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;

A csillagászat egy vak koldus asszony

Condráin méri a világokat:

Világ és vakság egy hitvány lapon!

Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből

S most a szabadság és a hősi kor

Beszéli benne nagy történetét.

Hűség, barátság aljas hitszegők

Gunyáiból készült lapon regél.

Irtózatos hazudság mindenütt!

Az írt betűket a sápadt levél

Halotti képe kárhoztatja el.

     Országok rongya! könyvtár a neved,

De hát hol a könyv mely célhoz vezet?

Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e

A könyvek által a világ elébb?

Ment, hogy minél dicsőbbek népei,

Salakjok annál borzasztóbb legyen,

S a rongyos ember bőszült kebele

Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.

     De hát ledöntsük, amit ezredek

Ész napvilága mellett dolgozának?

A bölcsek és a költők műveit,

S mit a tapasztalás arany

Bányáiból kifejtett az idő?

Hány fényes lélek tépte el magát,

Virrasztott a sziv égő romja mellett,

Hogy tévedt, sujtott embertársinak

Irányt adjon s erőt, vigasztalást.

Az el nem ismert érdem hősei,

Kiket - midőn már elhunytak s midőn

Ingyen tehette - csúfos háladattal

Kezdett imádni a galád világ,

Népboldogító eszmék vértanúi

Ők mind e többi rongykereskedővel,

Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,

Rosz szenvedélyek oktatóival

Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -

Egy máglya üszkén elhamvadjanak?

     Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,

Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,

Oly fényes elmék a sár fiait

A sűlyedéstől meg nem mentheték!

Hogy még alig bír a föld egy zugot,

Egy kis virányt a puszta homokon

Hol legkelendőbb név az emberé,

Hol a teremtés ősi jogai

E névhez "ember!" advák örökűl -

Kivéve aki feketén született,

Mert azt baromnak tartják e dicsők

S az isten képét szíjjal ostorozzák.

     És mégis - mégis fáradozni kell.

Egy újabb szellem kezd felküzdeni,

Egy új irány tör át a lelkeken:

A nyers fajokba tisztább érzeményt

S gyümölcsözőbb eszméket oltani,

Hogy végre egymást szívben átkarolják,

S uralkodjék igazság, szeretet.

Hogy a legalsó pór is kunyhajában

Mondhassa bizton: nem vagyok magam!

Testvérim vannak, számos milliók;

Én védem őket, ők megvédnek engem.

Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

     Ez az, miért csüggedni nem szabad.

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit

Agyunk az ihlett órákban teremt.

S ha összehordtunk minden kis követ,

Építsük egy újabb kor Bábelét,

Míg oly magas lesz, mint a csillagok.

S ha majd benéztünk a menny ajtaján,

Kihallhatók az angyalok zenéjét,

És földi vérünk minden csepjei

Magas gyönyörnek lángjától hevültek,

Menjünk szét mint a régi nemzetek,

És kezdjünk újra tűrni és tanulni.

     Ez hát a sors és nincs vég semmiben?

Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal

S meg nem kövűlnek élő fiai.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,

És tápot adni lelki vágyainknak.

Ember vagyunk, a föld s az ég fia.

Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,

S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,

Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt

Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni

Erőnk szerint a legnemesbekért.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből

S a szellemharcok tiszta sugaránál

Olyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfi munka volt!

Weöres Sándor:Ellentétek

 Mindig csak az van, ami van.

Mindig csak az nincs, ami nincs.

Mindig csak az nincs, ami van.

Mindig csak az van, ami nincs.

Ami van, folyton változó.

Ami nincs, folyton ugyanaz.

Ami nincs, folyton változó.

Ami van, folyton ugyanaz.

A mozdulatlan nem mozog.

A nyughatatlan nem pihen.

A mozdulatlan is mozog.

A nyughatatlan is pihen.

Aki él, az életben él.

Aki holt, nem él soha már.

Aki él, a halálban él.

Aki holt, nem hal soha már.

Ha nem érted: jobban figyelj.

Ha érted: hallgass, menj tovább.

Ha érted: többé ne figyelj.

Ha nem érted: hagyd s menj tovább

Reményik Sándor: Telefonpózna

Elsorvadt, száraz ágai

Mint béna karok, kimerednek. 

Telefonpózna lett a fa: 

Hírhordozója embereknek.

S a többi közt kell állnia.

A többi mind faragott oszlop, 

Legyalult, kinyalt, sima fa, 

Olyanok, mint az udvaroncok.

Ezen még ott az ősi kéreg,

És van még benne büszkeség, -

S az erdőre még visszaréved.

Úgy bontja meg a többiek sorát, 

Mint a fecsegő, léha népet 

Egy sötétcsuklyás aszkéta-barát.

Az emberek a drótot hozták, 

Ott állt, útban állt, kapóra jött, 

Nem vágták ki - csak besorozták.

De rajta még az ősi kéreg,

A büszkesége megmaradt még, -

S az őserdőre visszaréved.