Zuhog a hó. Tejes köd terped a mezőre.
Kémények füstje száll fel gomolyogva-dőlve,
beissza a hideg, borostyán sárga ég.
Mereng a szűz lepel alá búvó vidék
felett a nap, veres nappali égi fáklya:
kucsmás házakra lát, erdőn a pőre fákra,
s a jégbe dermedő folyó tükrére lenn.
Bíborba vált a hó ezüstje fényesen:
a halott ágakon, körül a puszta kérgen,
mint drága prém, ragyog a zúzmara fehéren.
Ablakom csillogó jégrózsái megett
e víg reggeli kép felszítja kedvemet;
szeretek csöndesen elnézelődni rajta,
ahogy a falusi nép a telet fogadja;
ott a folyó síkos jegén hány csöpp alak,
szikrázó korcsolyák csengnek, sivítanak;
vadászt sí röptet az alvó erdőbe messze;
amott halász ül a viskóban, tűzre vetve
hálót foldozgat és a lángba pillogat,
s idéz maga elé hajdanvolt napokat.
Lehet bár fénytelen a jégpáncélú ablak,
bent napkelte ragyog és hattyúk rikkangatnak,
hullám dörög s a hab a parton szétömöl,
fölvillan egy mező, egy szélvédett öböl,
a néma éjszakák, mesés zsákmányú távol,
amikor sápatag kévéjű hold világol,
hogy az örvény felett csillogjon aranya,
s gazdag fogás után kísérje őt haza
(Ford.: Kormos István)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése