Ez már az alkonyati óra.
Nézem a kapu küszöbén:
a végső munkafordulóra,
hogy hull a végső, esti fény.
Az árnyék-mosta nagy mezőben
vén embert látok, rongy-ruhást,
barázda-hosszat hinti bőven
az eljövendő aratást.
Hatalmas, fekete alakja
a földeknek fölébe nő,
s a bizonyosság átitatja,
hogy hosszasan fut az idő.
Lép, lép a tág síkon keresztül,
nagy, széles ívben szór magot,
keze nyílik, majd újralendül -
titkos tanú, én hallgatok,
amíg az est, fátylát kibontva,
a felmorajló árnyon át
beleírja a csillagokba
a magvető mozdulatát.
(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése