Berzsenyi Dániel: Búcsúzás Kemenesaljától

Messze sötétedik már a Ság teteje,
ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
szülőföldem, képedet:
megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kéklő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet..

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását,
s ácsorgó ajakam első mosolygását,
szülém forró kebelén:
ti láttátok a víg gyermek játékait,
a serdülő ifjú örömit, gondjait,
éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve búcsúzom tőletek:

elmegyek: de szívem ott marad véletek
a szerelem láncain.
Hímezze bár utam thesszali virulmány,
koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
a szerencse karjain:

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
mint Magellán gályái.

Ó, gyakran a szívnek édes ösztöneit
s tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
e bújdosó csillag ezer orkánait
bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
messzebb járnak szemeink:
bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
s későn hullnak könnyeink.