Giuseppe Ungaretti: Föld

Feltündökölhetne a sarlón
valami csillogás: a lárma
erősödhetne, s enyészhetne lassan
barlangok öblén, és a szél vörösre
marhatná két szemedet, mintha sóval...
Hallhatnád mélyvízbe gerincét
roppanni elsüllyedt hajóknak,
prédája szöktén dühe gerjedt
sirályt a víztükörre csapni...

Búzával: éjekkel napokkal
teli két kezed mutattad,
s anyagtalan titkos falakra
festetten pillantottad meg az ősi
tirrén delfineket - de aztán
hajók nyomán repültek élve.
A nyughatatlan feltalálók
hamvából vagy ma is föld.

Suhoghatnának gyöngéden olajfák
elalvó pillangókat felriasztva
hirtelen -
holtaknak maradsz éber jelenése,
álmatlan jelenléte messzieknek
hamvak ereje-árnyak
sebes remegésében az ezüstnek.

Hadd bömböljön a szél tovább is,
pálmáktól tölgyekig a zúgás
ejtsen örök kétségbe - néma
kiáltása a holtaknak erősebb.

(Ford.: Rába György)