Oly sok követ dobtak rám és felém,
Hogy számomra már egyik sem ijesztő,
És karcsú csapda a torony, hol én
Lakom; magas tornyok között az első.
Az építőinek hálás vagyok,
Ne sújtsa őket többé gond, se bánat,
Innen hamarabb látom a napot
Kelni, s örvendek végső sugarának.
Az ablakomat gyakran lengi be
Messzi északi tengerek szele,
S galamb szemezget kezemből nyugodtan...
Az oldalt pedig, amit félbehagytam,
Csendben, könnyedén, lévén isteni,
A Múzsa keze majd befejezi.
(Szöllősi Dávid fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése