Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes.
Örök vagy.
Az esztelen futással, az ember néha felhagy,
s megáll egy pillanatra szétnézni,
jössz-e még, bírod-e még a tempót?
S nyugodtan áll odébb, meggyőződvén,
jössz még utána, mint az árnyék,
odavet egy pillantást, s elégülten továbblép.
Meddig bírod még? Meddig?
Elég neked csak ennyi?
Elég neked, hogy néha megállok pihenni?
Elég neked, hogy néha elfáradván az útban,
azért érek nyomodba, hogy magamat kifújjam,
és utána futni kezdjek más nők, más vágy után,
megújult erőmmel, s erőddel ostobán?
Meddig bírod még? Meddig?
Két éve, hogy követsz már.
Két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
mégis rohansz utánam.
Rohansz, szíved dobog,
mert jól tudod, időnként, úgyis megfordulok.
Mi lenne, hogyha eltűnnél örökre?
Mi lenne, hogy ha belevesznél a ködbe,
s nem érezném a nyomomban holtbiztos követésed
és eltűnnék, egy magamba süllyesztőjén a térnek?
Biztos vagyok benned, míg rohansz utánam,
de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
s akkor tudnám valóban mit se érek,
ha végképp nem lehetne nyomomban tudni téged.
Futunk.
Konok futással. Én elöl te hátul.
Te kétségbeesetten, én esztelen, galádul.
Sokan futnak előttem.
Előtted én futok.
Óh, irgalmazz magadnak! Állj meg!
S megfordulok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése