A tavasz virágai közt hevert a vak, és fűszálakkal játszadozott.
Mosolya, mint az ég mosolyának tükrözése.
Hozzáléptem, és félénken kérdeztem:
- Miért mosolyogsz? Látod-e a szépségeket?
- Látok sok virágot... és a szeretet tavában az élet hattyúja fürdik...
A túlsó partról fények küldik illatukat, és Pán sípja vijjog, és a szerelmesek ölelésekkel csalják meg a pillanatokat... Sudár márványtalapzat fölött kék madarak énekelnek, és rabszolgák és rabszolganők táncolnak az asztal körül, amely bortól, gyümölcsöktől roskadozik: ezüstserlegektől, amelyekben nagy gyémántok csillognak, mint a reggel könnyei az ágak között.
És napragyogás övezi a piros ifjú arcokat, mert megérkezett a menyasszony a vénséges folyamok országából.
Elefántháton érkezett, kerubinok kíséretében... Ó, milyen szép az élet... narancsfaerdők... álomvirágok... boldog otthonok... ó, élet, ó, tavasz!
És mosolygott a vak és kérdezé:
- Hát te? Te mit látsz?
És halkan válaszoltam:
- Templomot látok, amelynek tornyáról lezuhant a kereszt, oltárán pedig a Sátán csókolózik a Háborúval, s a karzaton csontvázak kórusa énekel.
(Dsida Jenő fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése