Minamoto no Shigeyuki: Tél

Eljött a tél Csu országába végül,

kunyhómba is, bármily magában állt.

Akárhogy is rejtőzködött

a káka, szittyó, sás között,

mégis reá talált.

Henry Wadsworth Longfellow: Ősz, az aranylovag

Jöttöd jelenti eső-hírnököd,
előtted leng a messze-messze látszó
viharcibált, selyem, győzelmi zászló,
ökörszekered csöndesen zörög.
 
Nagy Károlyként állasz, aranylovag,
az aranyos hídon; királyi kézzel
megáldod a vidéket szerteszéjjel,
bőségesen termő országodat.
 
A címered a vörös holdkorong,
s amerre a ködös égbolt borong,
imádkozik és várva-vár a gazda.
 
Lánggal ragyog a kéve, a kazal,
s kengyelfutód, a szél, a hű vazall,
arany lombot hajigál a harasztra.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Jovan Dučić: Női arckép

Az éjszaka ködlött, mikor őt szerettem,
halódtak a kertben a kései rózsák,
zokogtak a habok az őszi erekben,
s méla őrület volt a földi valóság.
 
Ifjúságom édes rózsakoszorúját
a porba vetettem, megöltem a vágyat,
lelkemre suhant a néma szomorúság,
mint a beteg holdfény, oly szomorú, bágyadt.
 
Oly szomorú, bágyadt, mint dőlt székesegyház,
hol a bús falakon a nyirkos lég bejő,
rozoga ablakot csunya fergeteg ráz,
s fütyül a réseken az őszi levegő.
 
Mint síró muzsika, a hangja oly szép volt,
az ősz huga volt ő, mert sokat hallgatott,
a lelke búcsúcsók, tisztafehér égbolt,
s szomorú, szomorú, mint egy szelíd-halott.
 
A csókja hideg-bús, akárcsak a márvány,
olyan hideg és bús és a haja szőke,
illata reszketett édesen és árván,
mint haló rózsáé az őszi időbe.
 
Azóta riadva kelek néha reggel,
az álom is ólom, napfénybe se látok,
ólomtakaróba, gúzsba ébredek fel,
szemem csupa könnyű, szemem csupa átok.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Robert Louis Stenvenson: Requiem

A csillagos, nagy ég alatt
áss sírt nekem, fektess hanyatt,
vígan leéltem napomat
s vígan fogadtam a halált.
 
Vésd sírkövemre, verse kész:
Itt nyugszom, ennyi az egész,
megérkezett a tengerész
és a vadász hazatalált.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Lord Alfred Douglas: A Szfinksz

A Nílust nézem; égő vérbe dűl
a néma nap, az ég nyugati alját
búsan szegi be éjfekete skarlát;
a vízen egy nagy bús madár repül.
 
Rózsás a part. Az égnek arca fent
már rozsda-zöld, alvó hajók alattam;
se hang, se szélzaj, minden mozdulatlan,
a homokon halotti, tompa csend.
 
A pálma ormán rémlik már a gúla,
s bár sejti csak még kémlelő szemem,
úgy érzem, a fövényen messze nyúlva
 
pihen a kőszörny s a szívemre dől le;
aztán előkúszik a Félelem,
s suttogva rémít a halk, síri csöndbe.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Radnóti Miklós: Hajnaltól éjfélig (Istenhegyi jegyzetek)

RÖVIDEN

Barátaim, ha rövid a papír
az ember akkor apró verset ír;
higgyétek el, a rövid is elég,
meghalok, s úgyis minden töredék.

HAJNAL

A szálló porban az úton
még csak a hajnali szél kanyarog.
Övig mezítlen férfiak
állnak a fényben arany patakok
partján s aranyban mosdanak.
Csattan a víz, tele füttyel a táj
s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.

A HÁZ ELŐTT

A világot már nem érted,
s nem tudod, hogy téged itt ki értett.
Esni kezd s a sarkon egy
kövér asszonnyal trécsel egy
kisértet.

LAPSZÉLRE

Fejem fölött a vén tetőben
szú gondolkodik, majd rágni kezd.
S finom fehér fapor pereg
a versre, melyhez ép
egy-egy szállongó sort vetek.

GYERMEKKORI EMLÉK

Hogy kínáljanak itt, azt sose várd,
jobbra a konyha, kérj magadnak, -
bíztat rokonom, a jó Eduárd.
S én kérek, ujra kérek s nagy kerek,
zsírba mártogatott kenyerekkel
settengek és a konyha-némberek
szivét lágyítva hangosan nyelek.

NYOLC ÓRA

Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
s máris jön a hold.
Hintázik az alma sötéten az ágon,
szél söpri a port.
Készülj. Egyedül, egyedül esel át
a halálon.

KÉSŐBB
(SÍRFELIRAT)

Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
míg végül elástak ide.
Sosem feledtem el, hogy meghalok:
ime.

S MAJD ÍGY TÜNŐDÖM...?

Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
előre tudtam, eltemetnek végül itt,
s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
sötétben fázik majd a csont is meztelen.
Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
mind tudtam én. De mondd, a mű, - az megmaradt?

ESTE LETT

Este lett, a vén tető aszú
fájában alszik most a szú.
S a ringató homályban ringó
virágon dongat még a dongó.
Szárnyukba rejtik csőrük a libák,
szagosat fú felém egy jázminág.

BŰNTUDAT

Ringóra dongó.
Leírtam s nem merek
felnézni most. Csak várok és sunyítok;
kezemre ütnek-é a régi mesterek?

ÉJI MOZGOLÓDÁS

Halálra rémiti
a rég alvó fasort
egy felriadt kuvik.
A tócsa loccsan és a hold
a víz alá bukik.

ÉJFÉLI VIHAR

Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás
felhallik egészen a házig.
Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas
gyorslábu kis őzre vadászik.

Kosztolányi Dezső: Fák beszéde

Pálma

- Versben beszélek, és verssel köszöntsék
nagy, mozdulatlan legyezőimet
s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

Hárs

- Szülőhazádban a vén udvaron
hová gurultak labdáid, szegény?
Hová repült a sárkányod vajon,
s kedved, hited az életed felén,
És merre szálltak, merre tűntek el
viháncoló, víg gyermektársaid?
Ezt kérdezed, de senki sem felel,
csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

Nyírfa

- Héjam fehér, mint a papír.
Megbabonázza azt, ki ír,
és hogyha elrontott a hír,
nevem álmodba visszasír.
Izen neked a nyír.

Almafa

- Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
A lombjaim közt almák aranya.
Mindig csak adnék, én, örök anya.

Eperfa

- Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
egy nyári szellő még felém seper tán.

Nyárfa

- Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
Karcsún, fehéren állok a határba.
Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
S minden széllel zenélek, mint a hárfa...

Dsida Jenő: Tudom az ösvényt

Egyszerre hűvös lett –
Felhők hidegednek homlokomra.
Olyan lesz a vers, mint az anya, oktató, szelíd szava.
mint a férfiak gondterhes elmélkedése.

A ficánkoló bárányok elcsöndesedtek,
elaludtak a sárga gyepen.
A pásztorfiúcska ijedten látja,
hogy célok után fut a föld, melyen áll.

A csillageső megszűnt.
Megkomolyodtak a csillagok.

Érzem az érést,
a megrakott törzset,
a komoly és nehéz gyümölcsöket.

Tudom az ösvényt is:
bízd rám magad és én hallgatagon vezetlek.

Dsida Jenő: Bolygó lélek

Ködfallal vagyok bekerítve most.
Íme, nem tudnak semmit rólam,
se jót, vígat, se panaszost.

Itt megyek én.
Egyik ködtől a másikig,
egyik tócsától másikig.

Ez a fej,
ez a szív,
ez az enyém!

Körmöm magát a ködbe vájja
és együtt futunk ketten, így:
Bolygó lelkem, s atmoszférája.

Mindenki így jár,
ködbeburkoltan, árván, hangtalan;
nem látjuk,
nem értjük egymást:

mert, jaj, mindünknek más világa van! -

Babits Mihály: Paysages Intimes

2. Tavasz előtt.
 
A fák az égre nyujtják mezítlen karjukat,
»Ruházzatok fel minket!« kérik a mennyeket.
»Adjatok bő ruhának lobogó lombokat,
húzzatok ujjainkra zöld selyem kesztyüket.«
 
A domb görbítve hátát sütkérez a napon
és szól: »Tavaszi tarka ruhámat megkapom,
zöld bársony lesz a vállam, tollas a kalapom
virágos fák tollával tollas a kalapom.«
 
A fázós öreg föld is új ruhájára vár
s fázón röpül az űrben, mint egy vedlett madár,
szeretne napanyjához közelebb szállni már
s meleg ölébe bújni, mint egy vedlett madár.

Csokonai Vitéz Mihály: A tél (részlet)

Múlattat-é olyan mismás gyülekezet,

Melyet oda tánc, bor s nem barátság vezet?
Mert kit baráttá tesz a bál tánca s bora,

Az nem barát, hanem csak pajtás s cimbora.
De a tánc?… Hát úgy jő vissza egészségünk,

Ha előbb a táncba elvész frisseségünk?
S úgy vidít meg a bor, ha délig hortyogva

Fekszünk krápulába virradtától fogva?
Úgy megy majd gyomrunkban jól a concoctió,

Ha mind dosztig esszük a bálba, ami jó?
Igaz, van recipe: megterhelt és heves

Gyomrunknak új erőt ád a korhel-leves;
S a nemalvás után jólesik az álom,

Lehet másnap estig aludni. – Sajnálom! –
Osztán a bál nem áll csupán dobzódásba,

Evésbe, ivásba, táncba, ugrálásba:
Ha az ember magát ilyekbe nem ártja,

Van dáma beszélni, van játszani kártya.
Igaz: de ezekért mennyi esztelenek

Egymásnak költséget s lármát szereznek?
Mit ér a kártyapénz? kétséges nyereség,

Mit ér a báldáma? másé a feleség.

Kosztolányi Dezső: Reggeli áldás

Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
és egy nyugalmas, fekete szivar.
Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
az ébredés lázadt szavaival.
Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
Itt benn a gyertya olyan halovány.
Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
Egy keltőóra, amely felcsörömpölt,
s most süketen vár és ver tétován,
hogy beleborzong fűtetlen szobám.
 
Ver a szivem… Órám is egyre ver még.
És fojtogatja torkom az öröm.
Micsoda ez a régi-régi emlék?
Dalolni és sikoltani szeretnék,
és szállani a hajnali ködön.
Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
mint bús gyerekkorom emlékei,
hogy álmosan gondoltam még az éjre,
s petyhüdt arcom a mosdó vize érte,
s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
a nagy megindulást köszönteni.
 
Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
Még csupa folt és csupa sejtelem.
Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
füstöl az út gyászkandeláberekkel,
és holt magány kong árva tereken.
Ilyen magányt nem látott soha ember,
ez a magány csak énvelem rokon.
Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
az éj mellett ravatalgyertya barnál,
így megyek az ájult fővároson,
s utolsó álmát félve meglopom.
 
Fekete bársonyok közt éji pompa.
Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
a kórházakba lámpa leng lobogva,
virrasztó lángok távol ablakokba,
és éji fényük fájón folydogál.
Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
mik éjjel is úgy álltak az uton,
és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
dermedt nyakuk sután előre görbed,
kínos vonaglás reszket álmukon…
De itt a reggel, én, csak én tudom.
 
Egy bérkocsin rohanok most elébe,
lihegve lesem, merre érkezik.
Külvárosokba bújok fázva-félve,
és belenézek szürkülő szemébe,
megcsókolom didergő térdeit.
Jaj, merre jön? jaj, az utamba tér-e?
Itt már az éjjel fátyola szakad.
Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
a percenő fényt várom sápatag,
nehézszagú, sötét tetők alatt.
 
A szívemet széttépem száz darabra,
s az ébredőknek mind odavetem.
Az első villamos robog, hozsanna,
egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba,
s zöld fénybe motoz az emeleten.
Áldott, aki a reggelt nékem adja,
áldottak e bús, fáradt emberek,
kik élnek és hozzámhajolva lágyan,
szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
áldottak az alvók, a csendesek,
s áldottak, akik menni kezdenek.
 
Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
e decemberi deres virradat,
mely most szivembe, ahol minden átok,
világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
nekem, kinek már semmi sem maradt.
Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
a tiszta lázak zengő reggelén,
áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
mely most megindul sejtető robajjal,
éj nap között, így még egész enyém,
s áldott a föld és áldott legyek én.

Kosztolányi Dezső: Ezek a fák

Ezek a fák.
a fák, a fák.
A napsugár felé, a tág
egekbe lustán nyújtózkodnak át
a fák.

Nincs vége-hossza, mindig újra fák.
Zsibongva-élő összevisszaság
lélekzik és arcodba vág
az ág,
s nem múlanak, csak most kezdődnek el,
a völgybe le, a hegyre fel.
A fák.

Meddig? Tovább.
Amerre nézel, itt és ott, a fák.
Zsongítanak, altatva, mint a mák,
és jönnek újra, rémszerűn, e fák.
A fák.

Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,
semmit se tudva állanak,
fejem fölött, fejem alatt,
mint bűvös, ifjú csemeték,
mint agg, szakállas remeték
mindig kimérten, ridegen,
sok idegen, sok idegen.
A fák.

A némaságba, indák, reszelős
páfrányok közt cikáznak eszelős
rendben tovább a fák.
Ellenségesen, érthetetlenül
lesnek ki, mint a szem s a fül.
A fák.

De mondd, mi ez?
Ez a kimondhatatlan,
ezernyi nesz,
mely ágról-ágra pattan?
E suttogás, melynek nincs soha vége,
csak megtöri a csöndes csöndet és
remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde
a szakadatlan, csöndes csöngetés?
Mi ez az ünnep itt, ez a parázna
örök tenyészés és a tétova
ölelkezés a forró-nyári lázba,
az élet, élet roppant tébolya?
Megyek az erdőn, egyedül, zilálva
bús álmaikból a bús lombokat,
mint villany és hő meddő óceánba,
én árva ember, fájó gondolat.

Tóth Árpád: Februárius

Februáriusban alighanem tél lesz,
Még a sóhaja is arccsippentő szél lesz,
Édesebb piros színt adva minden rúzsnál,
Békebelibb színt már sápadt háborúsnál.
 
Acélkorcsolyáknak finom zaja ha von,
Láthatsz boldog népet a ligeti tavon,
S láthatsz úri nyüzsgést lokálban és bárban,
S felkurjanthatsz vígan: Be jó február van!
 
Csak aztán, ha jégről s bálakból kilépnek,
Megmaradjon kedve a mulató népnek,
S ne lenne példájuk olvadó hóember,
Hanem igaz szívű, hűséges jóember...

Czeslaw Milosz: Ajándék

Oly boldog volt ez a nap.
Korán felszállt a köd, kinn dolgoztam a kertben.
A kolibrik megálltak a loncvirág fölött.
Nem volt a földön semmi, amire vágytam volna.
Nem ismertem senkit, akit érdemes lett volna irigyelni.
Ami rossz történt, elfeledtem.
Nem szégyenkeztem a  gondolattól, hogy vagyok, aki vagyok.
Nem éreztem fizikai fájdalmat.
Felegyenesedvén, kék tengert láttam s rajta vitorlát.

(Gömöri György fordítása)

                                            

Lord Alfred Tennyson: A könnyű lovasbrigád rohama

Hosszú, hosszú az út,
mind rajta vágtáz,
s bár az a völgy a Halál,
nyargal a hatszáz.
„Rajta lovasbrigád!
Parancs: az ágyúkon át!" –
s bár az a völgy a Halál,
beront a hatszáz.
 
„Rajta, lovasbrigád!" –
félnek-e a katonák?
Nem, noha tudja mind,
parancsa: botlás!
Nem dolguk a felelet,
se kérdeni, hogy minek,
dolguk ott halni meg,
s bár az a völgy a Halál:
vágtat a hatszáz.
 
És ágyú jobb felől
és ágyú bal felől
és ágyú szól elöl,
kartácsa pásztáz,
golyó s repesz között,
szállnak a vakmerők,
tátogat, ím a Halál,
s poklokon átdübörög,
nyargal a hatszáz.
 
Kard villog meztelen,
ragyogva forogva fenn,
táncol a tüzéreken,
hadra üt – és a világ
bámulva hajráz!
Az ágyúfüstbe csap,
szembe tör át a csapat,
muszka had és kozák
perdül a kard alatt,
dől-hull az ádáz;
s megtér a had, de nem,
nem mind a hatszáz.
 
És ágyú jobb felől
és ágyú bal felől,
és hátul is ágyú öl,
kartácsa pásztáz,
golyó s repesz között,
míg ló s lovas kidőlt,
bátran küzdöttek ők. –
S bár tátogott a Halál,
pokolból visszajött,
ki megmaradt, de már
nem mind a hatszáz.
 
S a hírük élt tovább!
Rohamukért a világ
ámulva hajrá!
Dicső, hogy' vitt csatát!
Dicső a lovasbrigád!
A drága hatszáz!
 
(Tellét Gyula fordítása)