Jovan Dučić: Női arckép

Az éjszaka ködlött, mikor őt szerettem,
halódtak a kertben a kései rózsák,
zokogtak a habok az őszi erekben,
s méla őrület volt a földi valóság.
 
Ifjúságom édes rózsakoszorúját
a porba vetettem, megöltem a vágyat,
lelkemre suhant a néma szomorúság,
mint a beteg holdfény, oly szomorú, bágyadt.
 
Oly szomorú, bágyadt, mint dőlt székesegyház,
hol a bús falakon a nyirkos lég bejő,
rozoga ablakot csunya fergeteg ráz,
s fütyül a réseken az őszi levegő.
 
Mint síró muzsika, a hangja oly szép volt,
az ősz huga volt ő, mert sokat hallgatott,
a lelke búcsúcsók, tisztafehér égbolt,
s szomorú, szomorú, mint egy szelíd-halott.
 
A csókja hideg-bús, akárcsak a márvány,
olyan hideg és bús és a haja szőke,
illata reszketett édesen és árván,
mint haló rózsáé az őszi időbe.
 
Azóta riadva kelek néha reggel,
az álom is ólom, napfénybe se látok,
ólomtakaróba, gúzsba ébredek fel,
szemem csupa könnyű, szemem csupa átok.

(Ford: Kosztolányi Dezső)