2015. január 30., péntek

Szabó Lőrinc: Pillanat

Mint kagylóból bontottalak ki, mint 
héjból: s nemcsak ruháidból: amint 
felnéztél rám, a végső pillanat 
előtt, mikor megláttad sorsodat, 
de még tiltakoztál, igen: amint 
felnéztél, akkor már, s lélek szerint, 
te vetkőztél tovább: hívó szemed 
úgy menekűlt, oly kétségbeesett 
álmot tükrözött s oly belső csatát, 
hogy a szívem elszorúlt. De a vágy 
győzött lassan: fájdalmas bizalom 
mosolya remegett át ajkadon 
s a győzelmes, halálos gyönyöré, 
karod emelted a nyakam köré: 
be szép voltál! Azt a tekintetet, 
mellyel vállaltad titkod-szégyened, 
s mely jövőd és szíved bontotta ki, 
sose tudtam többé felejteni.

Reményik Sándor: Szózat a mélyből

Én vagyok itt, - nem a halál, -
Csak egy vadrózsa-ág,
Akármily gyönge vagyok is,
Megfogom a ruhád.
Kezed talán felvérezem,
Hegesztem a szíved,
Sziget vagyok vad sziklák közt
Szelíd tündér-sziget.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Kis, névtelen öröm,
Mely örvények közt hirtelen,
Váratlan rádköszön.

Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Kóbor, parányi fény,
De éjbezuhanók alatt
Mindíg virrasztok én.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Egy illat, lehelet,
Keresztezem a rohanó rögöt
S a zúgó végzetet.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Alaktalan alak,
De ha egy kicsit Te is akarod:
Megállítalak, és megtartalak. 

József Attila: Reménytelenül

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.

Francois Villon: Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyos mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
s így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem a Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.

(ford: Faludy György)

A mágus


Egy vénséges vén alak üldögél a conventus nagytermében a kandalló előtt. A kandallóban hatalmas fahasábok égnek. A termet mely kopott és ódon kellemes illatok töltik be, fűszerek és az égő fa jellegzetes illata. Bár még csak október van, és kint melegen süt a nap, az öreg tűzmágus dideregve vonja össze magán a köpenyt és melengeti elgémberedett kezét. De más is volt nemrég még itt az élet, fiatal tanoncok fecsegése töltötte meg az ódon termeket. De most egyedül van, erői hanyatlanak, olyan poros és elhagyatott ő is, mint a nagy épület. Még a tél se jött el, de jó szimatával érzi már a változások szelét, az új tavasz, mely új életet hoz. Minden elmúlásban ott a megújulás. Még nem hamvadt el teljesen a régi láng!

2015. január 27., kedd

Ady Endre: De ha mégis

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dúlásban.

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanúságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam
Tarts meg engem igérő Múltnak.

Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szívemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán odaadta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

Aranyosi Ervin: Téli ebéd

Levéltelen, magányos ágak,
csontváza alvó, néma fának,
ha hull a hó, csak hófogók,
ha fúj a szél sivalkodók.
Tavaszra váró hosszú percek,
ilyenkor lassan, lomhán telnek,
teendő itt csak egy marad,
etetni pár kis madarat.
Etető lóg az egyik ágról,
apró kis emlék még a nyárból,
amikor volt még élelem,
és nem volt fagy, se félelem.
Terülj kis asztal fenn az ágon,
repülj csak erre kis barátom,
tömd meg begyed, van itt mit enni,
tudom nehéz most madárnak lenni.
Tavaszig tán kihúzod így,
s ha rügy fakad, s a nap vakít,
dalold majd el a nagy világnak,
itt télen is ebéddel vártak.

Tóth Árpád :Téli csend

Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.

Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.

Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.



József Attila: Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindig 
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik, 
kinyújtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből 
próbállak összeállítani téged;
de nem futja, már látom, az időből, 
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem, 
a hadak vége volt
s ez összekúszálódott Budapesten 
kenyér nélkül, üresen állt a bolt. 
A vonattetőn hasaltam keresztben, 
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; 
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad 
édes emlőd s magad. 
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. 
Levesem hűtötted, fújtad, kavartad, 
mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem! 
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad – 
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbítetted mosásnak a hátad? 
Hogy egyengesd egy láda fenekén? 
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! 
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék: 
haszontalan vagy! Nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, 
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből 
jajongva szült, eleven hitedet. 
Cigány vagy! Amit adtái hízelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve – 
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, 
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. 
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

Ladányi Mihály: Téli vers

A vaksi délután tört bottal sétál,
leül mellém a parkban, mélyet szusszan.
Egy asszony hozzám dől a villamosban,
nyár-illata elszáll a megállónál.
A kocsma nyűtt, varjú taposta tarló.
Poharakban savanyú est pezseg.
A kövér pénztárosnő rám dereng.
Az ember – mondja az Írás – fázik, s gyarló.

Záróra jön, és ködtől csepegő fák
köhögve ácsorognak utcahosszat.
Tél van, s tán a darazsak is vacognak,
akik mézes nyaramat kirabolták.

2015. január 23., péntek

Ábrányi Emil: Rebellis koldus dala

Királyok, királyok, tündöklő királyok,
A kiket a világ trónusain látok,
Nem vagytok másoknál se jobbak, se szebbek,
Csak hatalmasabbak s tán szívtelenebbek.

Botos, ebes pásztor kel a birka nyájnak
De nem kell a szabad, a művelt polgárnak,
Annak a becsület egyedüli féke,
Nem gyarló halandók ráfogott felsége.

Az a maga ura, a maga iránya,
A ki rosszat nem tesz, mert az embert szánja,
A kitől távol áll a bűn és a gazság,
Mert vallása lelke, hite az igazság.

Jól van, helyesen van, ingyen is megértem,
Hogy elől ragyogjon a valódi érdem,
De mikor köztetek annyi gyenge, rossz van,
Mégis csak ti ültök a fénylő magosban.

Pedig hogyha érdem és nem véletlenség
Szabná ki az osztályt: hol lenne a fenség?
Kevesen volnátok istenek e földön,
Véletek vón tömve pincze, fegyház, börtön.

A ki most legelső, lenne legutolsó,
Minden bárgyu mondat, minden dadogott szó
Nem hozná a népek millióit lázba,
Nem röpítné sürgöny szerte a világba.

Ti kuczorganátok az előszobákban,
Titeket lökdösne minden inas bátran,
És ha gondolnátok néha nagyot, szépet,
Közönytől, nyomortól hej! ti véreznétek.

Ha ti nem volnátok, egyszerűbbek volnánk,
Többször lelkesednénk, ritkábban hajolnánk,
Nem feszítne köztünk annyi szemtelen gőg,
Egymást igazabban, bensőbben szeretnők.

De a míg ti lesztek, addig mint az átok
Egy czifra hazugság rontja a világot:
Bölcsek éhen halnak és a hitvány pára
Fölkent homlokkal lép országok csúcsára.

Dutka Ákos: A vörös táltos

A rőzse üszke kojtorog a szérűn, 
S fellobban a vörös, rőtsugarú fény. 
Ülnek, mintha siratók volnának, 
Fekete csónakban száz kaszás legény. 

Hallgatnak. Messze ünneplő harangok 
Pálnapra búgnak, egy ember beszél: 
A rőzse – máglyák száz sötét pogánya 
Bámulja őt a rőzse fényinél. 

Búghatsz, harang. Az istened halott rég 
A tarjagos sötét ég látod, hogy siket, 
Üvölthet torkod, könyöröghet… 
Rimánkodásra átokkal fizet. 

A városokban már beszél az isten 
Csodásszavú új vörös táltosa, 
Nem kér harangot, nem árul kegyelmet, 
Az ember lelke lesz a temploma…. 

A rőzse lobban…kialudt a máglya, 
S a száz pogány a rónaságon át 
Fehér lován már közeledni látja 
A föld hatalmas vörös táltosát.

Weöres Sándor: A kő és az ember

Rejtőzködnöm nem lehet.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
hogy elrejtsem képemet.
Szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Ó, szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: megindulok,
eltiporlak, tágulj tőlem,
megindulok, eltiporlak,
tágulj tőlem, szólt a szikla.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
ráhullattam könnyemet.
Szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Ó, szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: én is mennybe
mennék, mint te, én is égek.
Én is mennybe mennék, mint te,
én is égek, szólt a szikla. 

Sajó Sándor: A felföld

„Óh, jó Petőfi! nagy poéta vagy,
De földed nem szebb, tán csak gazdagabb.
Fúvom hát én is büszke énekem:
Síkságod, nyájad, mind csak mit nekem!"

Kárpátoknak bérce, völgye,
Fenyveserdő, rengeteg...
Dicső költő! tán csodálod,
Ám azért csak mit neked!
Az aranykalásszal ékes
Nagy alföldi rónaság,
Duna–Tisza sík vidéke
A te bölcsőd és hazád.

Nekem is van érző szívem,
Lantot és is pengetek,
Ócska érzés ócska húron:
Pörbe hogy' szállnék – veled?
De a tájhoz, hol születtem,
Én is váltig hű vagyok,
S áldom azt a csöndes völgyet,
Amely egykor ringatott…

Áldom azt a hegyvidéket
S szívem gyakran visszafáj;
Fönn, a bércen mennyi fönnség,
Lenn, a völgyben mennyi báj!
Bércről, völgyből édes dalként
Zeng felém a drága múlt:
Szabadságot és szerelmet
Szívem-lelkem ott tanult.

Fönn, a bércek sziklaormán,
A szabadság ott terem!
Völgyek árnyas rejtekében
Az ábránd, a szerelem.
Viharos felhők robognak:
Isten szava mennydörög!
Kékellő ég derűjében
Madárdal a lomb mögött…

Nézd ott fönn a sziklavárat,
Nagy időknek romjait:
Az a vértől áztatott föld
Hont szeretni megtanít.
Míg tövében érdek, önzés
Egymást űzve zajlanak:
Egy darab múlt áll előtted
Búsan, büszkén, hallgatag.

S nézd a völgyet: napfény festi
Tornyok csúcsát, víz színét;
Erdőségtől koszorúzott
A kalászban dús vidék.
Kis falukból szellő hozza
A harangok lágy szavát;
– Lelkeden a méla érzés
Imádságba olvad át…

Szép vagy, édes hegyvidékem,
Legszebb vagy te énnekem!
Képed annyi változatban
Kél, száll érző lelkemen!
És bár itt, a rónaságon,
Éltem itt is jó napot:
Visszasírom azt a völgyet,
Amely egykor ringatott…

Gárdonyi Géza: A veréb



Egy beteg tyúkomnak zsemlyedarabokat szórtam. A tyúknak nem kellett.
A pince tetején két veréb ült. Az egyik leröppent, és felkapott egy darabka zsemlyebelet. Visszaröppent vele a pince tetejére.
Néztem, hogy hogyan eszi meg a kis tolvaj. Hát ahelyett, hogy megette volna, odatáncolt a zsemlyefalattal a másik verébhez, és átnyújtotta neki. Az ette meg, nem ő. Azután mind a ketten elrepültek.
Nem tudtam hova lenni bámulatomban. Az állatról mindig azt gondoltam, hogy önzésében különbözik az embertől. Elbeszéltem az anyámnak. Ő magyarázta meg azután, hogy a két veréb valószínűleg anya és gyermek volt. 
A gyermekveréb talán ma repült ki a fészekből.

2015. január 17., szombat

Nikolaus Lenau: Tavaszi pillantás

Sűrű erdőn tavaszi
hajnalóra fénye lobban,
s száll az égből valami
halk szerelmi hír titokban.

Figyel a fa, csupa láz,
szétfeszíti minden ágát,
úgy issza föl e varázs
és az élet áradását.

Virág nyílik valahol,
tiszta harmat tölti kelyhét;
örömében meghajol,
úgy áldja az ég kegyelmét.

Lombok éjén hirtelen
szíve dobban a madárnak,
elönti a szerelem,
s vágya zengő dalba árad.

S ez a boldog kikelet
nem támadt az ég szavára,
csak egy néma és meleg
sugarától gyúlt ki lángja;

mint szívemben, amelyet
bús tél tartott leigázva,
tavasz támadt a szemed
egyetlenegy sugarára.

(Rónay György fordítása) 

Szergej Jeszenyin: Lelkem az égből száműzött

Lelkem, az égből száműzött 
repülne földöntúli tájra...
De szép, ha pőre fák között
kicsap a zöld levélke lángja,

s a röpködő kis tűz alatt
ágak gyertyái olvadoznak,
közöttük suttogás szalad -
szava támadt a csillagoknak...

Elolvastam kuszált jegyed,
világ, és így jelöltél kínra,
mint üstökös, ha szánt eget
s tűzmását víztükörre írja.

A ló is mindhiába csapja
hátáról hold ezüstporát ...
Ó, szemem, ha gyökér itatna
téged is, mélyről, mint a fát!

(Rab Zsuzsa) 

A. Sz. Puskin: Előérzet

Villám gyúl megint, az égre
barna fellegraj kúszik;
végzetem vak rendelése
régi bánattal búsít.
Lesz-e bennem dac, keményen,
sorsom, véled víni még?
most, hogy meglassul a vérem,
s szenvedélyem is kiég.

Hány vihart megvívtam én már!
Orkántól sem rettegek.
Bárkám biztos part felé száll,
futnak szét a fellegek.
Ám szívembe nemsoká új,
éles fájdalom hasít:
lám, a lágy öböl kitárul,
s ott utunk szétágazik.

Add kezed, súgd: "Isten áldjon!"
Gyönge tested mint remeg!
Rebbentsd rám még egyszer áldón
tündöklő tekinteted!
Bár erőm megtörve régen,
hogyha csak rád gondolok:
vérem felgyúl, s szenvedélyem
ifjan, újra fellobog.


(Képes Géza fordítása)

Ellen Niit: Legyek én madár

Legyek én madár,
amelyik az öledbe rak fészket.

Legyek én madár,
amelyik a szíved dalát
viszi a felhők alatt.
Legyek én madár,
amelyik lehozza az égről
a szél és a nap jelszavát.
Neked.

Hadd legyek én madár!

Te meg légy lombos erdő.
Legyél gondolkodó föld,
legyél zöldellő fa
szépen szóló levelekkel.

És legyen nekünk
közös egünk!

(Fordította: Dabi István)

Anna Ahmatova: A szerelem

Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,

violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda...
De vezet rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.

Hegedű húrján sír-nevet...
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először látott mosolyban.

(Rab Zsuzsa fordítása) 

2015. január 12., hétfő

Tóth Árpád: Olykor éjjel

Olykor éjjel... szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjam tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár...
S nem tudom, hol vagyok... akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres...

Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves, vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül...

Kabátom összegyűrve lóg szögén,
A rózsa rajta hervadóra vált,
S egy percre, a klublépcső szőnyegén,
Látom a rózsaáruló leányt:
A lámpák közt mily búsan oson át,
Apró teste mily zsenge s mily hajolt...
Látom álmos és szelíd mosolyát...
Szegénynek festett arca volt...

Csönd... vén poétám könyvét fölveszem,
Hová este dobtam, a szék alól,
S míg lankadtan lapozgat a kezem,
Zörgő lap s agg rím álomba dalol.
Félfüllel hallom, s halkan nevetem:
Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,
S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem
Altatón, hűsen átölel...

Johann Wolfgang Goethe: Szerelmes, minden alakban

Bár volnék fürge hal,
mely táncol és nyilall.
Ülnél a horognál,
engemet kifognál.
Bár volnék fürge hal,
mely táncol és nyilall.

Bár volnék drága ló,
kisasszonynak való.
Vagy hintód, mely ölében
útravinne szépen.
Bár volnék drága ló,
kisasszonynak való.

Bár volnék én arany,
szolgád úntalan.
Kiadnál és mindig újra
visszatérnék gurulva.
Bár volnék én arany,
szolgád úntalan.

Volnék hű, szüntelen,
s újulna kedvesem.
Ígéreten kötözne,
otthon ülnék örökre.
Volnék hű, szüntelen,
s újulna kedvesem.

Bár volnék öreg,
ráncos és hideg;
Bármit megtagadnál,
az se volna baj már.
Bár volnék öreg,
ráncos és hideg.

Bár volnék majom,
mókás, víg nagyon;
fájna valami néha:
elűzné azt a tréfa.
Bár volnék majom,
mókás, víg nagyon.

Volnék bárányszelíd,
oroszlán, büszke szív;
híúz-szemmel figyelnék,
szereznék róka-elmét.
Volnék bárányszelíd,
oroszlán, büszke szív.

Volnék bármilyen,
tiéd volnék, szívem,
királyi adománnyal
adnám magam által.
Volnék bármilyen,
tiéd volnék, szívem.

De én csak én vagyok,
vedd, amit adhatok!
És ha tán kevesled,
fess magadnak szebbet.
De én csak én vagyok,
vedd, mit adhatok.

(ford: Nemes Nagy Ágnes)

Dsida Jenő: Így volna szép

Gyakorta érzek 
Olyan különös 
Kimondhatatlan 
Valamit - 
Mikor a kezem 
A rózsafáról 
Egy szirmot halkan 
Leszakít, 
Mikor átrezeg 
Egy síró dallam 
Finom húrjain 
A zongorának; 
Mikor szívemben 
Harcokat vívnak 
Hatalmas fénnyel 
Hatalmas árnyak: 
Mikor a szó 
Mire se jó, 
Mikor szemem egy 
Ártatlan fényű 
Szempárba mélyed; 
Mikor álmodom 
S messzire elhagy 
A fájó élet; 
Mikor ujjongva 
Nevet a kék ég, 
S a szellő mégis 
Ezer zizegő 
Halott levélkét 
Takarít - 
Gyakorta érzek 
Olyan különös 
Kimondhatatlan 
Valamit. 

S akkor előttem 
Áll a nagy titok, 
Amelynek soha 
Nyomára jönni 
Nem bírok: 

Miért nem szabad 
Azt a sejtelmes 
Suttogó halált, 
Letépett szirmot 
Szavakba szednem? 
Miért nem lehet 
Azt az örökös 
Borongó, ködös 
Szomorú álmot 
Papírra vetnem? 
Miért nem tudom 
Azt a pillantást 
Azt a sóhajtó, 
Méla akkordot, 
Mit a futó perc 
Szárnyára kapván 
Régen elhordott, - 
Megrögzíteni, 
S aztán őrizni 
Örökre, csendben? 
Az a sok síró 
Ábrándos érzés 
Miért nem ülhet 
Miért nem gyűlhet 
Lelkem mélyére 
S nem tömörülhet 
Dalokká bennem? 

Vagy ha már róluk 
Dalt nem is zengek, 
Miért nem tudom 
Tudtokra adni 
Csupán azoknak, 
Kiket szeretek, 
S akik szeretnek? 
Nem mondom: szóval, 
Csak egy mélységes 
Szempillantással, 
Egy fénylő könnyel, 
Egy sóhajtással, - 
S csupán ők tudnák, 
Hogy mit jelent 
Ez a rejtélyes 
Titkos beszéd... 

Így volna édes, 
Így volna szent
Így volna szép.

Weöres Sándor: Adagio

Szállnak a vadlibák, szállnak,
a gyermekláncfű kelyhe becsukódik,
bugyrot cipel a nénike,
édesem messzire ment.
Megkérdezzem a nénikétől:
hova ment az édesem, hova ment?
Csak a vadlibák láthatják meg őt -
csak a gyermekláncfű szólhatna róla.

A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.

Múltkor a kertembe egy fiú jött,
gyümölcsöt hozott a kosarában.
Kék ruhában jött, mint a napsugár,
kék ruhád eszembe jutott.
Csupasz volt a nyaka íve...
mosolygott... nézett hosszasan...
Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt,
a madaraktól kérdezd, hova lett.

A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.

De rég nem láttam két szemedet!
s hogy fölébredtem egyszer éjjel,
a bokorról két mérges bogyó
bámult rám, sötét a sötétből.
De boldog voltam én veled!
s egy kövér ember jött szembe az úton,
bő volt nekem a köpenye,
bő volt neki a bánatom.

A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.