„Óh, jó Petőfi! nagy poéta vagy,
De földed nem szebb, tán csak gazdagabb.
Fúvom hát én is büszke énekem:
Síkságod, nyájad, mind csak mit nekem!"
Kárpátoknak bérce, völgye,
Fenyveserdő, rengeteg...
Dicső költő! tán csodálod,
Ám azért csak mit neked!
Az aranykalásszal ékes
Nagy alföldi rónaság,
Duna–Tisza sík vidéke
A te bölcsőd és hazád.
Nekem is van érző szívem,
Lantot és is pengetek,
Ócska érzés ócska húron:
Pörbe hogy' szállnék – veled?
De a tájhoz, hol születtem,
Én is váltig hű vagyok,
S áldom azt a csöndes völgyet,
Amely egykor ringatott…
Áldom azt a hegyvidéket
S szívem gyakran visszafáj;
Fönn, a bércen mennyi fönnség,
Lenn, a völgyben mennyi báj!
Bércről, völgyből édes dalként
Zeng felém a drága múlt:
Szabadságot és szerelmet
Szívem-lelkem ott tanult.
Fönn, a bércek sziklaormán,
A szabadság ott terem!
Völgyek árnyas rejtekében
Az ábránd, a szerelem.
Viharos felhők robognak:
Isten szava mennydörög!
Kékellő ég derűjében
Madárdal a lomb mögött…
Nézd ott fönn a sziklavárat,
Nagy időknek romjait:
Az a vértől áztatott föld
Hont szeretni megtanít.
Míg tövében érdek, önzés
Egymást űzve zajlanak:
Egy darab múlt áll előtted
Búsan, büszkén, hallgatag.
S nézd a völgyet: napfény festi
Tornyok csúcsát, víz színét;
Erdőségtől koszorúzott
A kalászban dús vidék.
Kis falukból szellő hozza
A harangok lágy szavát;
– Lelkeden a méla érzés
Imádságba olvad át…
Szép vagy, édes hegyvidékem,
Legszebb vagy te énnekem!
Képed annyi változatban
Kél, száll érző lelkemen!
És bár itt, a rónaságon,
Éltem itt is jó napot:
Visszasírom azt a völgyet,
Amely egykor ringatott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése