Elröppent üdvök, túlélt bánatok,
Szívemnek zengő sóhajtásai,
Finom kötésben, szép velin papíron
Most itt hevertek könyveim között
S beszéltek arról, a mi vissza nem jő.
Forgatlak néha, díszkötésű könyvem,
S úgy elcsudálkozom nem egy lapon:
Én voltam-é az, én, e szürke ember,
Ki Emmárul zengettem annyi hévvel?...
Ki könnyeimmel öntözém virágát
Ábrándjaimnak, míg tavaszban éltem?
Azóta más nap jár az alkonyégen.
S én megfakult lélekkel vánszorogva,
Nem látok már oly csillogó világot...
Hajh, szürke minden, ha beáll az alkony!
S nekem beállt; józanság most a társam,
És ifjúságom többé vissza nem tér.
Sokról lemondtam, sok vágyat leküzdtem,
Az élet-harczban megcsorbult a szívem
S több dalt nem írok, hozzátok hasonlót.
Lehiggadt szívem még csak rajtatok csüng
Az ifjúság bizalmával, hevével.
Nyugodtam nézem, mint őszül hajam,
Csak a ti vénülésteket ne lássam,
Ti hirdessétek ifjúságomat!
S ha majd az unokák kezükbe vesznek:
Lássák, hogy nem hazudtam soha érzést;
Őszinte voltam teljes életemben,
S a hány dalom volt: mindet általéltem.
Véremből vér, ti átsírt szenvedések.
Ti átujjongott küzdelmek, remények:
Fogjátok pártomat, ha nem leszek!
Ha ajkam néma lesz, szívem hideg
S a temetőben alszom csöndesen:
Rátok bízom további sorsomat.
Ti hintsetek meleg sugárt síromra,
S porom fölött növesszetek virágot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése