A bukó nap rágcsál a maradékon:
a foszló, szaggatott ég csupaszárok:
a fény a romfalon végigszivárog:
sivatagot áraszt por és salétrom.
Nyurga kőrisfák sora változékony
árnyát a néma térre vetve állong,
mely olyan vakon lüktet, akár a tályog,
mit nem gyógyít be semmiféle flastrom.
Utcák, amikbe csak a semmi torkoll,
végetnemérő utcák, örök-éber
gondolat tébolyult ámokfutása.
Minden, mi hozzám szól s fölráz magamból,
benned rejtezik, város: mély űrével
kő-kebled kongó sírboltjába ásva.
(Ford.: Somlyó György)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése