2015. december 24., csütörtök

Wass Albert: A lámpagyújtó


''''A széles, üres utcán egymagában jött a lámpagyújtó ember, s valami roppant vigasztaló erő volt abban, hogy jött, a maga idejében, mint mindig, lassú imbolygással a Főtér felől. 
Mert a nagy, magányos utcán, a sok néma kapu és ablak között, mikor bent a szobákban felnőtt emberek sírtak, ez a sok kigyúló, kicsi láng mégiscsak békességet és estét jelentett. Ó, milyen hatalmas ember egy ilyen lámpagyújtó! Amikor mindenki fejvesztetten kapkod, mindenki jajgat és panaszkodik, és sötét titkokat suttognak lezárt szobákban, mindenki fél és sír és szitkozódik: akkor ő jön egyes-egyedül, mintha nem történt volna semmi, és megszokott régi mozdulattal meggyújtja az alvó lámpásokat. 
Nem fél és nem sír, de amerre elhalad, jön a világosság vele az üres utcán végig. S a gyermek az ablakban didergő, nagy vágyat érzett akkor: lámpagyújtó leszek! 
S tudta, ha megnő, majd bejár minden utcát, ahol sötét van és hideg, és az emberek félve a szobákba bújnak. Világítóbot lesz a kezében, és rendre gyújtogatja majd a lámpásokat, hogy világosság legyen, s ne féljen senki se többet. Erre gondolt, s kint a lámpától lámpáig verődő embert nézte. 
Valami olyant érzett, amit még soha eddig. Nem tudta, mi az. Valami összeszorította a torkát, valami égette a szemeit, és valami fájt. És ugyanakkor, mintha valami felemelte volna, és valami ott bent a szíve tájékán nagyon szép és nagyon nagy volt abban a percben. Fel kellett szökjön az ablak mellől és berohanjon a belső szobába, ahol a nénik ültek.
- Ilona néni! Ilona néni! Én lámpagyújtó leszek! ''''

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése