2016. december 23., péntek

Tóth Árpád: Karácsonyi emlék

Itt volt, elment a szép karácsony, 
S amíg itt volt, jó koszton éltünk, 
Cukron, fügén, mákos kalácson.

Hozott diót, mogyorót, smukkot, 
Új százkoronás is volt nála, 
De erről alig szólt egy kukkot.

Hogy a pénzügy is derűt öltsön, 
Adott az osztrák - magyar banknak 
Húsz koronát – aranyban! – kölcsön.

És hozott új választó-listát. 
Mely szerint csak Lukács szavazhat, 
S megválaszthatja Tisza Pistát.

A Béke is, e bús egyénke, 
Jött volna vele, ám egy hídon 
A strázsa belelőtt szegénybe.

Örült Prohászka is Prizrendbe, 
Az udvarias szerb kormánytól 
Egy sérvkötőt kapott prezentbe.

Szóval a karácsony sok kincsét 
Megkaptuk és ami a legfőbb, 
Megszűnt a fűtőanyag-inség.

Ez üdvöt zengem el ma számmal: 
Egész télen fűthetünk majd 
Egy-egy dús – karácsonyi számmal! 

Wass Albert: Karácsonyi versek I.

Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekből 
előoson a téli szürkület. 
Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva 
koldus szatyorban gondot gyűjtenek.

Egy vonat sípol messze valahol. 
Fulladtan vész el fák között a hang. 
Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze 
kísértethangon fölsír egy harang.

Olyan este ez is csak, mint a többi: 
olyan a színe, nyirkos ködszaga. 
Pedig valahol szent titokpalástban 
csodát takargat ez az éjszaka…!

Angyalok húznak a világ fölött. 
Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke! 
Megszületett az Igazság, a Jóság, 
akit úgy vártunk: megszületett végre!

Keresik régen bölcsek és királyok, 
papok, költők és koldusok. 
Világmegváltó konferenciák 
várják jöttét és fényes trónusok!

Megérkezett. Bámulják bamba szemmel 
barmok, cselédek, pásztorok. 
Talán van olyan is, aki letérdel 
s valami együgyű imát motyog.

A jászol fölött fölragyog egy csillag, 
néhány angyal és gyermek énekel… 
Szelíden száll az ének és a pára 
szurtos ólból a fényes égre fel…

Aztán a barmokat itatni hajtják. 
A hajnal megnyergeli rőt lovát 
és robotos nyomán a szürke élet 
megy úgy, mind eddig, megy tovább.

Mintha nem történt volna semmi sem. 
Meresztgetik szemeiket a kandik: 
királyok, bölcsek, költők, hadvezérek… 
amíg lassan a csillag is kialszik.

A zord-sötét zimankós fenyvesekből 
előoson a téli virradat. 
Ködrongyokban gunnyasztanak a házak 
s vacognak vedlő gondjaik alatt… 

Reményik Sándor: Karácsonykor

A szent estén majd eljövök ide. 
Álmaim szekerébe fogatok 
És szólok fantáziám táltosához: 
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, 
És álomhintón eljövök – ide.

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott. 
Csak egy hang lesz a halott rengetegben: 
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek 
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még? 
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet 
A legmagasabb fenyő tetejére, - 
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk… 
Néked ajánlom égő szívemet…

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng. 

Juhász Gyula: Karácsonyi óda

Csöndes az éj és csöndes a világ is, 
Caesar Augustus aranyos mosollyal 
Zárta be Janust, Mars fegyvere rozsdás: 
Béke a földön.

Hallgat a germán és hallgat a pártus, 
Néma az indus és néma a hellén, 
Herkules távol oszlopa se rendül, 
Thule se mozdul.

Már az aranykor új eljövetének 
Hírnökeit, a szomorú szibillát 
S a szűzi Virgilt födi földi sír és 
Hír koszorúja.

S messzi mezőkön nyájaikat őrző 
Pásztori népek nézik a derengő 
Új csillagot, mely aranyát elönti 
Jászoli almon,

Hol mosolyogva és fázva az éjben, 
Szőkehajú és szelíd anya keblén, 
Most mutatod meg magad a világnak, 
Isteni gyermek! 

Ady Endre: A téli Magyarország

Magyar síkon nagy iramban át 
Ha nyargal a gőzös velem 
Havas, nagy téli éjjelen, 
Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík, 
Fölötte álom-éneket 
Dúdolnak a hideg szelek. 
Vajjon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt? 
Én most karácsonyra megyek, 
Régi, vén, falusi gyerek. 
De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, telen át, 
Úgy érzem, halottak vagyunk 
És álom nélkül álmodunk, 
Én s a magyar tanyák. 

2016. december 13., kedd

Ady Endre: Léda ajkai között

Az ajkaid közt rejtőznék el,
De a szemeid reám nyílnak:
Meglátnak az én cimboráim,
Nagyon holdas most minden éjjel.

Lédám, meddig tart a bujósdi,
Ez az ős, húnyó, csalfa játék?
Tudom, hogy a nyomomban vannak
S nem szabad nyögni, sírni, szólni.

Szomorú, zöld, nagy szemeidben
Dőzsölnek az én cimboráim,
Kikukucskálnak, leskelődnek
A Mámor, a Halál s az Isten.

Ha akarják, szívemre szállnak,
Csókolj, Lédám, semmivé csókolj,
Hogy hiába jöttenek légyen,
Ha ajkaid közt megtalálnak.

Petőfi Sándor: A Dunán

Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!


S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.


Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó:
A seb begyógyul, s minden újra jó.


S az emberszív ha egyszer megreped:
Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.


Jovan Dučić: Tengeri fűz

Árva fűz a sziklán, tengerre hajolva,
hosszú zöld haját a szélbe belebontja:
megrontott fa-tündér, valakinek átkát,
folyton azt susogja, a szomorúságát.

Hegyeket zendít a rőt hajnal körötte,
haldokló csobogást hoz a csöndes este;
s hol minden fut, táncol, ő áll, s megigézve
néz a dúlt égbe, a habba, az időbe.

És azoknak susog, dobva egy-egy tépett
ágat a tengernek, levelet a szélnek,
s mint önkínzó szív ha mereng sebe titkán,
zúg a gyászos élet. – Árva fűz a sziklán…

 (Ford: 

Jovan Dučić:Raguzai madrigál

A herceg bálján, ma este, úrnőm-virágom,
viharos vad valcert járunk, mint hajdanán,
víg arccal átsiklunk a termen és a bálon,
mintha misem történt volna bíz’ hajdanán!

És aztán majd vidám kadrillok következnek,
s szenvedélyesen zúg egy vad zenedarab -
a hölgyek szép velencei selymekben lesznek,
és fekete velúr-ruhákban az urak.

És aztán a nemesek beszédbe merülnek:
vitézségről, versekről a fiatalok -
az öregek témája sok régi ünnep,
az ég, Szent Ágoston s Platón körül forog.

Mi azonban leülünk a terem legmélyén,
hol két karosszék vár, s nem hallgatunk oda.
S szinte tréfából, pár perc alatt legyezőjén
ott virít szonettem tizennégy bús sora...

(Ford: Végh György)

Aranyosi Ervin: A szívek szabója

Élt egy szabómester, szíveket foltozott.
Hozzá a sok ember, sok-sok munkát hozott.
Mert a szép szívüket sok sérelem érte,
s bár a szabó bérét vastagon megkérte,
ki sem látszott sajnos, a temérdek munkából,
s a szabóműhelytől egy nap sem volt távol.
Nagyon unta pedig e monoton munkát.
Mindig csak ugyanaz! Hidd el, te is unnád!

Kíváncsi lett tehát, a szívet mi bántja,
mi okozza vesztét, mért romlik el pántja?
Hová lesz belőle a sok tiszta érzés,
mért ül ki színére megszakadás, vérzés.
Miért változik meg mesés dobbanása,
s amikor kiürül, a csend koppanása
mért okoz fájdalmat, úgy hogy belé szakad,
ez a sok fájdalom, vajon miből fakad?

Egy napon úgy döntött, utána jár végre,
miért fáj a sok szív, miért hullik vére.
Letette a munkát, bezárta a boltot,
s indult, hogy megnézze, a szív mért nem boldog.
Álruhában járta végig a világot,
feljegyezte sorban, amit útján látott.
Sok magányos szívvel hozta össze sorsa,
amiből hiányzott a szeretetmorzsa.

A hit, a bizalom elfogyott belőlük,
szeretetlenséget láthatott csak tőlük.
Haraggal és dühvel, méreggel bélelték,
nem csoda, párjukat sehogyan sem lelték.
Irigység és önzés, félsz uralta őket,
látott férfiakat, hitet vesztett nőket,
a szívük mélyéről, a szeretet hiányzott,
szomorúság, bánat mételye virágzott.

Mind a pénzt hajszolta, s jónak lenni féltek,
bezárták szívüket, s mind maguknak éltek.
Kedves ölelésben sohasem volt részük,
elromlott motorjuk, legfontosabb részük.
És a szabó tudta, szükségük van másra,
nem csak szívcserére, vagy kijavításra:
a sok embert inkább tanítani kéne,
a szeretet tudása mindükre ráférne.

Nem aludt éjszaka, s mit hozott a reggel?
Körülvette magát sok-sok kisgyerekkel.
Árva kis lelkeket fogadott magához,
és ekképpen kezdett újra a dolgához.
Minden megfoltozott szívhez járt egy gyermek,
aki akkor boldog, ha reá figyelnek.
Hitte hogy a jó szív csak azon fog múlni,
képes-e gazdája a gyermektől tanulni.

Mert a kisgyerekek tiszta szívvel élnek,
szeretetet adnak, ölelést cserélnek,
mosollyal, hálával gyógyítják a szívet,
tőlük lesz boldogabb, nyíltabb a tekintet.
És Ők nem csak adnak, szeretetet várnak!
Otthonban, és szívben meleget csinálnak.
Örömmel lelkedet szép fehérre festik,
s meggyógyul a szíved, ha figyelsz rá estig.

Mert, ha az emberek megtanulnak adni,
és begyógyult szívük képes befogadni,
mikor egész évben van öröm-ajándék,
s nem csak karácsonykor ébred fel a szándék,
akkor szív-szabóra soha nem lesz szükség,
szeretettel telve a szép szívek büszkék.
Végre, a jósággal telik meg világunk,
mikor egész évben csupa jót kívánunk!

2016. december 4., vasárnap

Dsida Jenő: Ősz a sétatéren

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!
A levegő mintha végtelen víz volna,
türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,
hová sosem szürönközik sugár.
A fák:
sülyedt hajók árbocai.
A bokrok:
nagy vízi pókok, óriás meduzák.
Az út:
kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.
S a tó:
sötét álom a szívem fenekén.


Baranyi Ferenc: Porvers

 Akit egyszer porig aláztak:
 porig kell azért lehajolni,
      a méltósága-vesztett sorshoz
      méltósága-vesztve igazodni.

      Előtted ember ráng a porban?
      Megértem, belerúgni könnyebb.
      Még emberibb átlépni rajta
      könnyed sikkjével a közönynek.

      Mentséged is van, ha a lelked
      bátortalan feddése rád vall?
      másokért őrzött tisztaságod
      nem szennyezheted más porával.

      Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
      és hát derekad roppanó is,
      ápolt tüdődet is belepné
      a talajmenti szilikózis,
      hát nem hajolsz porig, ha porból
      akármi hív: kincs, ócska holmi...

      Pedig akit porig aláztak -
      porig kell azért lehajolni.

Babits Mihály: Ádventi köd

Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
még betekint
az utcalámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.

Elbúvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bújnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika...

Tán a ravasz
égi lovas
»sötéten tartja«,
míg egy kamasz
s vig turf-inas
a forró pálya
gyepét kitárja:
az új tavasz.

S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?

És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfulladt
a köd alatt?

És lesz-e még
Lángja elég
hevítni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?

Ágyon ülök
s nincs egy szemernyi
kedvem kikelni.
Talán örök
marad a köd
amely beföd
s kásásan ing a
tetők fölött.

Óh könnyű rímek,
friss zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vígaszt
nem lelhetek
tibennetek...

Alphonse-Marie-Louis de Lamartine: A Libanoni cédrusok kara

Kinek fejünk fölött visz útja 
a szélnek mondd el, sasmadár, 
hogy gyökeret vert árbocunkra 
viharja mindhiába száll. 
Hiába zúg e légi zsarnok, 
tördelni mindhiába bajmog 
a karjainkat szerteszét! 
Csak rajta! Legvadabb csapatja 
csak álmainkat ringatgatja, 
s hajunkat szórva zeng zenét. 
Sziklán születtünk önmagunktól, 
istenkéz ültetett ide, 
sötétzöld büszke koszorúul 
állottunk Éden fölibe. 
S ha éve jő a vízözönnek, 
Ádám fiai idejönnek 
megmentő magasunk felé, 
s majd Ábrahám s a pátriárkák 
fánkból faragnak szekrényt, bárkát: 
faház a vándor istené. 

S midőn fogságban sínylett törzsük 
ismét Hermon csúcsára lát, 
szent szálainkkal mi fedezzük 
Salamon fényes templomát; 
s midőn egy Ige majd testté lesz, 
s midőn e test keresztfán vérez, 
s ott égi szent atyjára vall, 
e bús magasztos áldozatnál, 
ennél is águnk lesz az oltár: 
a kereszt rólunk lesz a gally. 

S csodák emlékét üdvözölni 
sok komoly zarándokcsapat 
fog attólfogva hozzánk jönni 
s törzsünkre nyomják ajkukat; 
a szentek, költők és a bölcsek 
lombunk zúgását lesni jönnek, 
mely mint a vízesés nesze; 
s jövendőmondó árnyunk alján 
fakad belőlük legszebb dal tán, 
csodásan mint e lombzene. 

(Fordította: Babits Mihály)

Eugenio Montale: Záporban

Moraj kél; elhomályosul a házad,
akár ködében az emlékezetnek,
és sír a pálma, mit lappangva lep meg
s úgy fojtogat réme a rothadásnak,
mely fülledt esti légben lesz a pőre
remény s kínzó szorongás börtönőre.

„Por amor de la fiebre" ... visz tevéled
a közös örvény. Bíborban sugárzik
egy függöny, lefut egy ablak redőnye.
A kocsifelhajtón, mint híg iszapban
úszó tojáshéj, míg fény s árny csatázik,
fél most mozogni a törékeny élet.

Lentről „Adiós muchachos, compañeros
de mi vida", hanglemezed kiáltott:
s kedves marad az álarc mindörökre,
ha a sors malmából módot találok
egy nyaktörő ugrásra, visszaszökve
a te utadra.

S fénylő csobbanást követek a mélyben,
a felhők közt ködsávot, mit hajó von.
Mély seb rajzolódik ki ...

Egyedül te
értheted meg, mit merészel a gólya,
ha szárnyra kel a ködös háztetőről,
a Fokváros felé tovább hajózva.

(Ford: Kálnoky László)

2016. november 20., vasárnap

József Attila: Kukoricaföld


 Osvát Ernőnek

A kukoricaföldön ülök, várok, 
Tán arra, hogy a varjú mikor károg 
És mikor kell zengő cinnel tovaűzni.

A hűs Alkony beborít csöndes kékkel, 
Én Rád gondolok nagy gyönyörűséggel 
S szeretném a karom derekadra fűzni.

A Nap lement. Oly egyedül maradtam, 
A Föld is kezd kihűlni már alattam. 
A néma út fölött már a bagoly huhog.

A Nap lement. És én még várok, várok. 
Terád várok. Nem jössz? És sírdogálok: 
Szívemre a bánat halk csöppekben csurog.

Babits Mihály: Alkonyi prológus

Itt van az alkony, jó takaró 
a hegyek ormán lilul a hó 
itt van az alkony, csitul a zaj: 
elhallgat a fény és fölvillan a dal.

Villanj csodavillany, villanj csodanóta 
ki fájsz a szívemben ki tudja mióta? 
Mióta daloltam, amióta lettem: 
mert fájni születtem, ki dalra születtem 
s még messzire zenghetsz majd mostoha dal, 
megéri, megéri, aki fiatal.

A nappal, a lárma űzött a magányba, 
hol senkise hallott, a puszta homályba: 
most itt van az alkony, most jer elő, 
mint éji merénylő, titkos szerető: 
mert kedves az alkony annak, aki lázad 
és kedves az alkony annak, ki szeret: 
elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat 
s nem tűrni az égnél lentebb födelet. 
Az ég is ilyenkor kitakarózik 
és emberi szemnek kirakja a kincsét; 
a lélek az égbe fölakarózik, 
mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét: 
Dal, éji merénylő, titkos szerető, 
dal, mostoha lélek, most jer elő:

másnak csupa fátyol, neked csupa látás, 
itt van az alkonyat, itt van az áldás.

Reményik Sándor: „Az ismeretlen Istennek”

Nem hódításra indultunk mi el 
A végtelenből – csak találkozásra. 
Testvér, a mi testvérségünk 
Ezért oly ritka, szép és drága. 
Nem hajtottuk lelkünket igába.

Egymás lelkét prédának se néztük, 
Szemmel nem vertük, szóval nem igéztük.

Maradtunk szabadok a szeretetben. 
Maradtunk egyenlők a szeretetben. 
Maradtunk testvérek a szeretetben.

Egymás lelkében tiszteltük a törvényt. 
S a végzetet, mint napsugárt és örvényt. 
A törvény betűje, ha összevágott: 
Ujjongva hirdettük a rokonságot.

S ha egymás lelke tájait bejárva 
Rábukkantunk egy nekünk idegen, 
Ismeretlen istenség templomára: 
Oltárát virággal szórtuk tele, 
És szóltunk csendesen: Bár nem az enyém, 
Szenteltessék meg mégis a neve.

Wass Albert: Véren vett ország

Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.

Egy ország van a lelkünk mélyén,
úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
keserűség a tető rajta.

Véren vett ország ez az ország,
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.

Amíg, hogy fa égig ne nőjjön:
alkony vigyáz a napsugárra.
Míg minden este gyújtott mécses
koromba fullad éjfél tájra.

Egy ország van a lelkünk mélyén:
más országokkal nem határos.
Véren vett ország ez az ország,
nagyon ködös és nagyon sáros.

2016. november 5., szombat

Reményik Sándor: Mindegy

Ha ezt a szót, e kurta szót
Ki tudnám egyszer ejteni
Egyszerűn, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zúzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull…
Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
Hogy nem kellene mögé rejteni
Fájó lemondást, keserű dacot,
Titkolt reményt, elfojtott haragot.
Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zúzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.

Akkor én derült volnék, mint az ég,
És nyugodt, mint a halottaknak arca
Az ünnepi, ravatalos szobában,
És rendületlen, mint az Alpesek,
S erős, mint az Isten a magasságban.

2016. november 4., péntek

Pilinszky János: Magamhoz

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

József Attila: A város peremén

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szívünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.
Új nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.

Papok, katonák, polgárok után
így lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.

Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a múlt:
szállásainkon éhinség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.

Győzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyílt
a földbe zárt titok.

Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.

Ki inti le - talán a földesúr? -
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.

És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.De ő csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott...
Ím itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.

Emeljétek föl szívünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erős csak az lehet,
ki velünk van teli.

Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szívet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!

Föl, föl!... E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerités leheletünktől,
mint ha vihar dühöng.
Fújjunk rá! Föl a szívvel,
füstöljön odafönt!

Míg megvilágosul gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...

A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.

Percy Bysshe Shelley: Emlékezés

Gyorsabb voltál, mint a nyár,
gyorsabb, mint az ifjú báj,
gyorsabb, mint az éjhomály,
égi tünemény:
s mint a föld, ha tél van, és
mint az éj, ha álma vész,
mint a szív, ha sárba néz,
árva lettem én.
A fecske Nyár visszajön még,
bagoly Éj is hozza csöndjét,
de a hattyú Ifjúság szép
mennye elszállt hűtelen:
veled szállt, s most egyre várlak,
még az álmom, az is bánat;
a bokorról napos ágat
hasztalan kér a telem.
Liliom násznyoszolyára,
rózsa az asszony hajába,
ibolya a lány virága
árvácska lesz az enyém:
élő sírra, mert az lettem,
azt szórjatok könnyezetlen,
barát ne sírjon felettem,
se félelem, se remény.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ady Endre: Vörös szekér a tengeren

A tenger, ez a sápadt részeg,
Ezüstlávát ivott.
Reszket a Föld. Bús ragyogásban
Várunk valamit s szörnyű lázban.
A pálmás part inog,
Vadkaktuszok összehajolnak,
Sírnak a jázminok.

S ím, hirtelen violás árnyak
Csodás özöniben,
Messze, ahol az ár Eget ér,
Vörös szárnyú, nagy vizi szekér
Tör elő a Vizen.
Vörös szárnya repesve csapdos.
Megállott. Vár. Pihen.

Honnan jön? Mit hoz? Idetart-e?
Ő jön: az új vezér?
Milyen vörös iromba szárnya.
Új Hajnalnak a pírja, lángja
Vagy vér az, újra vér?
Várunk. S áll, áll a lilás ködben
A nagy, vörös szekér..

Wass Albert: Alkonyati rózsák

Mikor az élet mámoros királya
kékes palástot öltve elhaladt,
rejtelmes, égő kelyheit kitárja
a rózsaszínű őszi alkonyat.
Ó délibábos alkonyati rózsák...
Ó őszbe szálló, szép álom-hajó...
szökött napunkat újra visszahozzák,
csak hinni kell, csak hinni, hogy való...
Mikor a fátylas őszi hervadásra
reá-lehel az alkonyat varázsa,
a múlt nyaránál fényesebb a fény...
Az elmúlást ki soha sem csodálta,
akinek nincs egy délibábos álma:
Szegény a lelke, jaj, nagyon szegény...

2016. október 24., hétfő

Paul Verlaine: Holdfény

Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomorú lenne.

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,

a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Weöres Sándor: Ballada három falevélről

Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról.
És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból.-
Elröpült három falevél.
...
Az egyik magasba vágyott:
talált a felhők közt új világot,
emelte, emelte a szél.
...
A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.
Harmadik szédülni vágyott,
szemét lehunyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.
Lobogott három falevél.
...
Lehullott három falevél
tehetetlenül a világból.
Ott lenn a sár, fekete mély-
ki emel fel az őszi sárból,
ti szegény három falevél?