Ingrid Sjöstrand: Ha fülünket a földre szorítjuk

 Ha fülünket a földre szorítjuk
egy nyári napon,
hallani a motozó gyökereket,
amint helyüket keresik,
ágbogaikkal
átfonva egymást
a talaj nagy úthálózatában.

Valami szöszmötöl.
Egy giliszta fektet le csöveket.
Micsoda zsivaj!
Pockok suhannak metró-alagútjukban!

És még van, aki ásót mer nyomni a földbe!

 (Fordította: Tótfalusi István)

Ingrid Sjöstrand: Ha nagy leszek

 Ha nagy leszek,
híres ember leszek,
titkos telefonszámot tartok,
és autogramot küldök
a gyerekeknek,
akik bajuszt rajzolnak
a képemre az újságban.

Ha megunom
a hírességet,
rendes telefonszámot
kérek,
és bajuszt növesztek,
akkor majd nem ismer meg senki
(csak a gyerekek,
akik bajuszt rajzoltak
a képemre az újságban).

(Tótfalusi István fordítása)

Ingrid Sjöstrand: Nálunk nagyon jó

Nálunk nagyon jó
fogalmazást írni.
A tanító néninek piros tolla van,
azzal ráírja Jó! meg Nagyon jó! meg Kitűnő!
a végire. Mást sose ír.
Így aztán a Jó! nem is olyan jó,
azt mindenki megkapja,
kivéve aki Nagyon jót kap
vagy Kitűnőt, mert az a legjobb.
És aki Nagyon jót kap,
az se boldog igazán,
mert mindig van, aki Kitűnőt kap.
Maria, aki mindig a legjobb akar lenni,
megkérdezte, hogy írjon, ha Kitűnőt akar.
Elevenen fogalmazzál! – mondta a tanító néni.
Legközelebb ez volt a feladat: A Nagymamáéknál.
Nem írtam egy szót se arról,
hogy a Nagypapa kiment az erkélyre,
és olyan hangosan énekelt,
hogy feljött a házmester,
és veszekedett vele.
És pont erre
kaptam Kitűnőt!

Babits Mihály: Az elbocsátott vad

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.
 
Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.
 
Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
ujból elveszni engedett.
 
Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.
 
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
«Vezessen Hozzád a szabadság!»
igy kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre

 Telek jutnak eszembe, telek, 
régi, kemény, csillagos telek, 
murijáró szép falusi utcák, 
deres bajszok s nagy piros fülek. 
Parasztszagu éjféli misék, 
mennyi süllyedt, jámbor semmiség, 
nagykendőbe bagyulált cselédek, 
cukorbundás házak, tejes ég. 
 
Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek, 
Pesten is átbujtam egy telet. 
Csillagok és lámpák kavarogtak, 
félelmes volt a sok emelet. 
Nappal kezdődtek az éjszakák, 
csilingelt és búgott a világ, 
cicázott az ablakok visszfénye: 
Mikulás ment a hátsó gangon át. 
 
Később, kisvárosi zsúrokon, 
mikor összejött a sok rokon, 
lányokat kellett hazakisérni 
s én hallgattam az egész uton. 
De másnap, mint röpülő-cipős 
Merkur, versre lengtem a csipős 
ködben a magányos jégen - mit ma 
nemcsak lábam, de szivem se győz. 
 
Ó teleim, gyermeteg telek! 
mily bolondul elfeledtelek. 
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha 
nem ringatja eleven meleg. 
Némelyik már, mint egy szertehullt 
láncnak szeme, halkan elgurult... 
Pedig amint fogy-fogy a jövendő, 
egyre-egyre drágább lesz a mult.

Weöres Sándor: Száncsengő

Éj-mélyből fölzengő
- csing-ling-ling - száncsengő.
Száncsengő - csing-ling-ling -
tél csendjén halkan ring.

Földobban két nagy ló
- kop-kop-kop - nyolc patkó.
Nyolc patkó - kop-kop-kop -
csönd-zsákból hangot lop.

Szétmálló hangerdő
- csing-ling-ling - száncsengő.
Száncsengő - csing-ling-ling -
tél öblén távol ring.

Gyóni Géza: Őszi hangulat

Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
Emlék, - szerelem?...

Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény -
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
Bús északi fény.

És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban -
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, -
Ki tudja - miért?...

Pilinszky János: Sztavrogin visszatér

“Nem gondoltak a rózsakertre,
és elkövették, amit nem szabad.

Ezentúl üldözöttek lesznek
és magányosak, mint egy lepkegyűjtő.
Üveg alá kerülnek valahányan.

Üveg alatt, tűhegyre szúrva
ragyog, ragyog a lepketábor.
Önök ragyognak, uraim.

Félek. Kérem a köpenyem.”

Pilinszky János: Sztavrogin elköszön

“Unatkozom. Kérem a köpenyem.
Mielőtt bármit elkövetnek,
gondoljanak a rózsakertre,
vagy még inkább egyetlen rózsatőre,
egyetlen egy rózsára, uraim.”

Wass Albert: Őszi ajándék

Könny-lepte őszi rónán
zokogva zeng az ének.
Könny-lepte őszi rónán
már hervadást mesélnek
sóhajtozó szelek,
novemberi szelek.

A lelkemet kitárom,
s amit szívembe zártál:
van még egy nyári álmom,
egy utolsó virágszál,
egy gyönge liliom,
egy árva liliom.

Tudom, ha ezt letépem,
itt vége lesz a nyárnak,
s a virágtalan réten
majd őszi szelek járnak,
és őszi bánatok,
fekete bánatok.

A nyár messze szállott…
de szép nyarad fejében
az utolsó virágot
ím emlékül letépem,
fogadd el álmomat,
szelíd virágomat.

S ha őszi bánat éget,
és könnyedet felissza,
hadd varázsoljon téged
a régi nyárba vissza
legutolsó álmom:
hervadó virágom.

Ady Endre: Ima Baál istenhez

 Óh, Baál, Nagyúr, ez az irgalom-óra.
Mi itt a gályán most hozzád kiáltunk.
Nézz hát reánk, reánk, két kárhozóra.
Nem énreám. Hisz én mi vagyok? Féreg.
Pártütő isten, összetépett lélek,
Elesett titán. De itt van a párom:
Kegyetlen, nagy Baál, jóságodat várom.
Bús asszony-ember, de lelke Nap üszke,
Szomorú szemű, de nagyszomjú, büszke,
Didó királynő, csókolva is vádló,
Hajh, beteg csókú, de mindenre váró,
Bíborra termett, egyetlenegy némber.
Óh, Baál, állj mellénk lelked kegyelmével.
Minden-Pénzeknek trónján valahol
Fordítsd felénk fényes, kegyetlen arcod.
Én harcolnék. Megharcolnám a harcot,
Tudok alázva élni, lélek-áron,
De nézz reá: királynő az én párom,
Selyemvánkost áztathat csak a könnye,
Selyemzászlót lengethet csak a gályánk.
Óh, öntsd reánk aranykönnyed folyását,
Óh, öntsd reánk, véres aranyak atyja,
Óh, nézz reánk, a két legkoldusabbra.
Ha ide néznél, vad aranyszived
Összeszorulna. Könnyed eredne
S úszó, sötét gályánk szőnyegére,
Óh, hullna az arany, hullna egyre.

Csoóri Sándor : Barbár őszi vers

 Szabó Lőrinc halálára

I.
Ablakpárkányon napfény rozsda,
erdők taraján vér pirossa,
arcok zuhannak köd-tükörbe,
szédül a világ megint őszbe.
Csillag és szél összeverekszik,
ravatalon egy költő fekszik,
szeretők szeme égő gyertya,
loboncos fejét belobogja.
Aki megnézi: csönddé válik,
sírkő-utcákon fut hazáig,
felhőt töröl le homlokáról,
örül, hogy él, hogy lépcsőt számol.

II.
Sárga réteken bikák bőgnek,
az őszi napnak felköszönnek
s a vakondtúrást, mint a sapkát,
nyers örömükben égre dobják.
Virág-hamuban lépegetnek,
kikerics szagtól részegednek
s tejes fényben vetkőző nőket
látnak lebegni, űzik őket.
Még álmukban is földobognak,
leánytestekért hadakoznak,
szarvuk hegyén az arany szalma,
mintha a lányok haja volna.

III.
Az éjszakában hosszú kések
darabolják föl a vidéket,
bagolysuhanást kettévágnak,
szoborfejeket lenyiszálnak.
Ami földre hull, puhára hull,
tompa mohába hangtalanul,
fűrészpor-ágyba, mészgödörbe,
csobbanatlan, deres vizekbe.
S messziről mintha tücsök szólna,
seregnyi tücsök befalazva,
sírkamra falba befalazva,
borostyánkőbe befalazva.

Petőfi Sándor: Beszél a fákkal a bús őszi szél

 Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
 
Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
 
Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
 
Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
 
Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!...
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

John Drinkwater: Cotswoldi szerelem

Cotswold ma kék mosolygás,
és nincs már hó se rég,
a lányok új selyemben,
áprilist fest az ég,
mert minden áprilisban
a lányok szombaton
Stow-tól föl Rodborough-ig
takarosak nagyon.

Csodák a nők bokái,
ha már virág virít,
nem egy lány tudja mindezt
Campdentől Gloucesterig,
és nem egy lányt vesz észre,
ki Cotswoldba betér,
férfiszem áprilisban
az észnél többet ér.

Édeskevés különbség,
míg jársz a föld fölött,
hány éves vagy, tizennyolc,
vagy szörnyü hatvanöt,
ha Amberleyre április
jön, áprilisi ég,
s ragyog cotswoldi lányok
ravasz cipője még.

(Ford: Vas István)

V. Viszockij: A költőkhöz

Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.
Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.
Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért,
Másik hurokba bújt az „Angleterre”-ben.
S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt:
Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,
Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét
Vasszöggel, és átadták a halálnak.
Harminchetes, a végzetes – kijózanít e szám,
E számjegytől a hideg is kiráz ma, –
Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,
S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.
Harminchetes – e szám bizonnyal Isten átka volt,
A kérdést élre állította: vagy-vagy...
Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt...
A maiak e számon túljutottak.
A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,
A harminchárom épp hogy megfeszített,
S a harminchét se vért, csak ősz hajszálakat hozott,
Havat, melyet halántékunkra hintett.
Golyó, kötél? Inunkba száll a lélek jó korán...
Tűrünk, pszichopaták, hisztérikák, mi.
Kés élén jár lábujjhegyen a költők népe, ám
A lelkük az, amely ma vérben ázik.
A szónak „hosszúnyakúúú” végén három „ú” –
Hát kurtítsd meg a költőt, légy erélyes.
Hátába kést, hisz ő a kés élén is boldogul,
Leszúrva gondosan, mivel veszélyes.
Fatális számok hívei – szánalmas mindegyik,
Akár a háremhölgyek, epekednek.
Ha már az élettartam átlaga emelkedik,
Mér’ pont a költő éljen kevesebbet?

(ford. Baka István)

Babits Mihály: Kabala

Egy
mennyi mindent próbáltam én – de minden egyre megy.

Kettő
az egyből kettő sohse lesz: magányos lelke meddő.

Három
rossz útra visztek, életem, szerelmem és halálom!

Négy
négylevelű nyil útadon – vakon mellette mégy.

Öt
a sorsod öt kemény pecsét – ne hidd hogy föltöröd!

Hat
bár építnéd mézednek a szép hatszög mézfalat!

Hét
de te utazni kergeted a Göncöl szekerét.

Nyolc
a Nyolc a harapófogó, hogy égve fölsikolts.

Kilenc
kilenc hónap, miért tevéd, hogy engem fölteremts?

Tíz
az egyhez még egy nulla kell: a léthez Léthe-víz.

Tizenhárom
Hiszen várom:
majd jön valami semmin út, valami vizen álom.

Viktor Szosznora: Levél (Piszmo)

Kertedben emlékezzél majd reám,
hol a hangyák rőt pajzsot hordanak,
s a verebek úgy tárják szárnyukat,
mintha liliom nyitná szirmait.

Hazádban emlékezzél majd reám,
honnan melegebb tájra szálltak a
madarak, s a torony csücskéről az
aranyozott angyal is délre vágyik.

Kertedben emlékezzél majd reám,
ahol gyümölcs-harangok konganak,
lélekharangok,
és hálóikat
délkörökből szövögetik a pókok.

Könnyeidben emlékezzél reám,
ahol bilincs-fehér az éjszaka,
s esténként kék mundérba öltözött
paloták őrzik a lépteidet.

Johannes R. Becher: Nyugalom

(Leonhard Franknak)

A rét nedves fészkében elhevertünk,
fejünk a fűben súlyos, mint a kő,
amíg a nap hűvös-nyugatra eltűnt,
benyelte hosszú láda-hegytető.

Esti hangok nyilaltak gyors madárral.
Gyermek-árnyék, az úton elvesző,
lágy fű indázott tagjainkon által.
Szemünkhöz ért, virággal, a mező.

Kutyák csaholtak, csattant ár az árra,
mikor testünk elsüllyedt tengerek
mélyére tűnt: hullámok lassu tánca,

rest hal-sereg, amint reánk mered.
Rejtek szorosban színezüst korállfa
ágai rázták halk csengőiket.

(Forditotta Nemes Nagy Ágnes)

Balakan Alekszej: Ne felejts el

Látod, az ősz eljött,
De ne felejts el engem.
Körülöttünk sűrű köd,
Nyugszik le a nap csendben.

Hamar eljön a tél.
Kedvesem, ugye érzed,
Hajadra hull a dér.
Ez ne bántson téged,

Mert oly szép volt a nyár,
A zöld fák ünnepeltek,
Dalolt sok kis madár,
Vigadtak a kertek.

S a tavasz! Emlékszel?
Akkor boldogan éltünk
Nappal, sötét éjjel,
És most, mondd, mitől féljünk?

Látod, az ősz eljött,
De ne felejts el engem.
Köröttünk sűrű köd
S nyugszik le a nap csendben.

(Dabi István fordítása)

Babits Mihály: Őszi csengő

A drótcsengő a parkban
megszólal lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány,
de sárgul, hulldogálván
fáról a gyenge levél.

A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa
a földön: őszi levél.

S a csengő csengve mindég
mert rázza durva vendég,
hívatlan északi szél,
bejő a zárt kapun át,
s hordozva hosszú gúnyát
söpörget, sárga levél.

Czóbel Minka: Az erdőből

Aranyban járok
Acél világban
Hervadó erdő
Zöld aranyában.

S mi távolról jön
a levegőbe
Megérzi az erdő
Megremeg tőle.

Gallyak jajonganak
Viharzó szélben,
Nyöszörgő sírás
A fák tetejében.

Keringő varjak
Távol világból,
Jönnek nagy véres
Zord lakomából.

Az erdő csendje
Rémes beszédes,
Ne fordulj arra,

Kerüld el édes!
Arany levelek
Mint könnyek árja
Egyenként hullanak

Utolsó díszül

Elhagyott megtört
Halott virágra.

P. Alberich Zwyssig: A zenei skála

Élő hit kell – s komoly rím! –
ha ez megvan: alap, PRÍM!
 
Ép reményed meg ne und! –
élet-skálán ez: SZEKUND!
 
Hármas-Egyet tisztelhetsz:
tiszta Lélek, Isten = TERC!
 
Csüggedt vagy s nem-vígasztalt? –
Érezd: szeret! Igaz KVART!
 
Embertársad rád tekint:
benne Őt lásd! Tiszta KVINT!
 
Nyugodt leszel s erősebb:
béke Isten, erő: SZEXT!
 
Csontig-éget a seb, kín? –
Bízz, mert segít a SZEPTIM!
 
Kényelmedről leszokj hát,
s vár a Magas, az OKTÁV!
 
(Fordította: Holczer József SP)

Radnóti Miklós: Variáció szomorúságra

Nézd én a fájdalmak kertjéből jöttem
könnyes folyókon hullató ligeteken
és zokogástól rengő réteken át
a fájdalmak kertjéből jöttem
ahol sírást hozott
a szél a nap az eső
a köd a hold a hó
az ég az ég az ég is!
És kelőhajnali színeken is sírtam
ha éppen egy érett alma
esett le csengve fáradtan az ágról
vagy egy madárnak röpülő íve
a föld felé hajolt és eltűnt
valahol a ringó zöld mögött.
Csak jöttem némán könnyes folyókon
hullató ligeteken és zokogástól rengő
réteken is némán keresztül csak a
sírásom csorgott száz arcomon
mely már halovány mint a
hajnali holt hold mely
szégyen a hajnali hajnali égen.

Radnóti Miklós: Naptestű szüzek, pásztorok és nyájak

A pásztor is lassan lejön a hegyről,
karámba zárva fehéren torlódik
a nyáj és napba fürdött szüzek is a
dombról ringó csípőkkel lefelé jönnek,
jószagúan s álmatagon, mint minden
ősszel, ha halnak fekete ég alatt a
fák: naptestű szüzek, pásztorok és nyájak
jönnek le lassan a falu felé.
Megtörünk mi is, asszonyainknak
tükrös szeme alatt feketébb lesz az
árnyék s csókunkból ránk havaz a tél;
hajunk is balúl homlokunkba hull és
senki sem simítja meggyulladt szemünk,
csak naptestű szüzek, pásztorok és nyájak
jönnek le lassan a falu felé, hol
terhes felhőkben már összegyűlt a bánat.

Tóth Árpád: Csak ennyi

Félbehagyott
Versek szegény, halkuló rebegése,
Félbehagyott
Sírás halkuló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küzködés békélt, mindegy-legyintése -
Csak ennyi, lásd
Halkuló, békélt, mindegy-éltem vége.
Jó itt nekem
Kis, hajnali kávéház-zugban,
Jó itt nekem
Hajnali, csendes mélabúban,
Jó itt nekem
Lassacskán, szépen végit várnom,
Csak ennyi, lásd
Hajnali, csendes elhalálozásom.
Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen,
Csak sose sírj,
Nem illet engem itten joggal semmi,
Csak ennyi, lásd
Köszönni illedelmesen és menni.
Áldott az élet,
Ád kinek-kinek méltón, ahogy illik,
Áldott az élet,
Keze felém is illendően nyílik,
Áldott az élet,
Hullott kezéből rám is némi jó,
Csak ennyi, lásd,
Csendeske, fáradt rezignáció.
Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon -
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltűntem és hiányzom.

Áprily Lajos: Ködös évszak előtt

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad. 

Ady Endre: A tűz csiholója

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.
Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.
Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.
Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

Juhász Gyula: Bölcsen és derűsen

Bölcsen és derűsen be szép volna élni,
Élni, nem remélni,
Haláltól se félni, véle megbékélni.
Temetőbe járni, vígan elsétálni,
Koszorúkat látni
S mosolyogni: utunk oda mily parányi.
Nézni az egekre, tavaszi mezőkre,
Téli örökzöldre,
Altatóra várva heverni a földre.
Bölcsen és derűsen be szép volna élni,
Élni, mit se félni,
Rövid földi lázat könnyűnek ítélni!

Babits Mihály: Bálterem most az ősz...

Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.
Ha tánc van, ahol tánc van,
minek az a sok szőnyeg?
Oly puhák, vastagok,
és folyton fölgyürődnek...
Uram, mi a levegőben
táncolunk, szállunk,
s ha fáradtan táncból kiállunk,
a szőnyegre lehullunk.
Sűrű, kemény zene fáraszt,
milió hegedü hangja;
látatlan cigányok csücsülnek
a felhő karzatán.
Lenge lankadás, minden könnyü!
Csak egy nehéz: a lábam.
Csetlek és botlok,
mint kábult részeg a bálban.

Petőfi Sándor: Jön az ősz

Jön az ősz, megy a gólya már,
Hideg neki ez a határ;
Röpűl, röpűl más országba,
Hol jobban süt a nap rája.
Hej, van oka a gólyának,
Hogy más hazát néz magának;
De, galambom, hogy elhagytál,
Nem t'om, mi okot találtál.
Hív voltam én hozzád mindig,
Elejétől utójáig,
Nem volt szivemben ősz, tavasz,
Érted, mint a nyár, égett az.
S vajjon akihez röpűltél,
Nem lesz-e annak szivén tél?
Megeshetik, szép galambom,
Noha neked nem kivánom.
Mert a gólya ha visszaszáll,
Virító szép tavaszt talál;
Hej, de mire te visszaszállsz,
Csak puszta sírhalmot találsz.

Weöres Sándor: Mi volnék

Tűzben fa parazsa volnék,

vízben puha moha volnék,

légben jegenyefa volnék,

földön anyám fia volnék.

Szélben libapihe volnék,

kasban puha csibe volnék,

erdőn galagonya volnék,

otthon apám fia volnék.

Sík Sándor: A legszebb művészet

A legszebb művészet tudod mi,

Derült szívvel megöregedni.

Pihenni, hol tenni vágyol,

Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

Nem lenni bús, reménye vesztett,

Csendben viselni el a keresztet,

Irigység nélkül nézni végig

Mások erős, tevékeny éltit.

Kezed letenni ölbe

S hagyni, hogy gondod más viselje.

Ahol segíteni tudtál régen,

Bevallani nyugodtan, szépen,

Hogy erre most már nincs erőd.

Nem vagy olyan, mint azelőtt.

S járni amellett szép vidáman,

Istentől rád szabott igában.

De ezt a békét honnan vesszük?

Onnan, ha ezt erősen hisszük,

Hogy teher, amit vinni kell,

Az égi honra készít fel.

Ez csak a végső simítás

A régi szíven, semmi más.

Ez old fel minden köteléket,

Ha a világ még fogna téged.

Az Úr nem szűnik meg tanítani,

Ezért kell sok harcot vívni,

Idősen is, míg csendesen a szív

az Úrban megpihen és kész vagy

az Ő kezéből venni, hogy minden Ő

S te sem vagy semmi.

S akkor lelked kegyelmes atyja

A legszebb munkát is megadja.

Kezed imára kulcsolod

ez mindennél dicsőbb dolog.

Áldást kérsz szeretteidre

Körülötted nagyra és kicsinyre.

S ha majd munkád betellett,

S a végső óra elközelgett,

Engedsz az égi szent hívásnak,

Enyém vagy, jöjj, el nem bocsájtlak.

Benedek Elek: Búcsú egy vén vadkörtefától

Elszállott az idő fölöttem.
Vén körtefa, búcsúzni jöttem.
Virágodat tán sose látom,
Isten veled, öreg barátom,
Legjobb barátom!

Mi titka volt ifjú szívemnek,
Te reád bíztam, rejtve benned.
Fészkelni fák hiába járnak,
Nem mondtad el szarkamadárnak,
Csacska madárnak.

Könnyem, ha omlott, letörülted,
Fájdalmaim elszenderültek;
S csak rám hajolt virágos ágad,
Eltűntek mind a balga vágyak,
A bűnös vágyak.

Istent dicsérni hozzád jártam,
Legszebb művét benned csodáltam.
Hol van az ember, ki te nálad,
Vén körtefa, szebbet formálhat?!
Nincs szebb te nálad!

Isten veled, ütött az óra,
Hajolj reám még búcsúszóra!
S amivel Isten úgy megáldott:
Még egyszer hullasd rám virágod,
Fehér virágod!

Benedek Elek: Reggeli dal

Fölébredt a nap, kapuját kitárta,
Nótával köszönti a dalos madárka.
Ébredez az erdő, már a rét sem alszik
Madár dalolása messzire elhallszik.

Harmat rezeg az ágon, fénye meg-megcsillan,
Rásüt a napsugár s egyszerre elillan.
Ragyog az áldott nap, a szellő se lebben
S dalol a kis madár mindig ékesebben.

Fölkelt a méhe is, döngicsél a réten,
Zümmög a bogárka röppenésre készen.
Szárnyát szárítgatja meleg napsugárban,
Megfürödvén előbb harmatos virágban.

Dalolj, madár, dalolj, örvendezz a nyárnak,
Dalolj, amíg a szép napok le nem járnak.
Majd jön az őszi szél, elhervad a virág...
Dalold amíg lehet: ó de szép a világ.

Áprily Lajos: Őszi rigódal

Megeste már a dér a bokros oldalt,
fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után.
Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt,
egy ritka lombú vadcseresznyefán. –
Ilyenkor cinke cserreg és ökörszem,
rég hallgat búbosbanka- s gerleszó.
Ha pártalan s nem várja fészek-öl sem,
miért szól még a megtévedt rigó?
Tán június sugár-illúziója
remegett át a bíbor lomb felett,
s attól dalol a völgy révült rigója
ilyen évszak-tévesztő éneket.
Nem is téved: halkan szól, mintha félne,
köd ül a hangok túlfinom során,
mintha húnyt szemmel, álmában zenélne,
egy álom-őszben, álom-fuvolán.
A hangja nem fog mámorral kitelni,
nagy líra nincs. S mégis, így volna jó:
amíg a hófelhő jön, énekelni,
mint az a révült, holdkóros rigó.

Kosztolányi Dezső: Otthon

Van egy fehér, fehér, fehér ház,
ahova néha elmegyek.
Fehér, fehér talpig fehér ház
és benne fehér emberek.
Leverem a port saruimról
ha néha oda elmegyek.
Nem látom őket, ők se engem.
Lecsókolom vak, szent szemük.
Álarc szorítja könnyes arcom,
de könnyeim nem keserűk.
Fehér virággal, puha szóval
lecsókolom vak, szent szemük.
Aztán remegve surranok ki,
sietve zárom a kaput,
hogy ott maradjon, mind a szépség,
ami fehér, meleg, hazug,
hogy még a könnyeim se lássák,
amint bezárom a kaput.

Juhász Gyula: Az ő szerelmük

Mélázva meséli
Édesanyám,
Szomorú élete
Alkonyán,
Hogyan szerették
Egymást ők ketten
Szerelmük tavaszán,
Mikor én születtem...
Lobogó kandalló
Hasábja bug:
Múló az üdvösség,
A tavasz hazug,
De azt is tudom jól,
Megérezem,
Hogy szent volt, hogy nagy volt
Az a szerelem!
Hiszen a hajtása
Én vagyok,
Nagy szemeim lángja
Tőle ragyog!
Kivettem a részem
Télből, fagyból, árnyból,
De bennem örökké
E letűnt üdvösség
Szent tavasza lángol!

Wass Albert: Egy szellő

Egy szellő jött, nyugatra induló. 
Üzentem vele Néked. 
Talán elér, talán átadja, 
talán megérted. 
Olyant küldtem vele 
mit nem bír el levél. 
Amit elejt a drót is 
amire odaér, 
és semmi hullámhosszon 
nem lelni állomását: 
a szívem dobbanását! 
Egy szellővel 
ma este-tájt 
küldtem valamit Néked. 
Talán elér, 
talán átadja, 
talán megérted...

Sík Sándor: Nyárvégi reggel

Aranyporos nyárvégi reggel, 
 Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel. 
 Pedig a nyár 
 Lassan lejár. 
 A kardliliom kardja hegye sárgul. 
 Hull a szirom az öntözött virágrul; 
 Lassan elkezdi csomagolni már 
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár. 
Nyár, szép arany nyár, jó meleg, 
 Engedd, hogy szépen kérjelek, 
 Csak egy nagyon nagyon picit 
 Lassítsd lehellet lépteid, 
 Hadd hallgassuk még egy picinykét 
 A vadgalambot meg a cinkét, 
 Hadd ültetünk még egynehány 
 Margarétát meg tulipánt. 
 Hadd legyen még egy csepp nyarunk, 
 Gyomlálni kócos udvarunk, 
 Fáradt szívünkbe gyűjteni, 
 Ami a nyárban isteni, 
 Hogy ködöt, esőt megelőzve 
 Suhannánk át a sárga őszbe, 
 A sárga csendbe, 
 Magunk körül piros tavaszt teremtve.

Várnai Zseni: Anyám az őszben

Oly kicsire zsugorították az évek,
meggörnyesztették a szenvedések,
a háta hajlott, a szeme árkos,
s mint a fa kérge, arca ráncos.
Pompázó szépnek sohse láttam,
csak munkában, kopott ruhában,
remegni értünk, sírni, félni,
én nem láttam az anyámat élni.
Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
áll ő kopárra szüretelten
a késő őszben, s földre hajlik,
panaszló hangja alig hallik.
Gyümölcsei már mind leértek,
magában néz elé a télnek,
a hosszú télnek, elmúlásnak,
lassan a földberoskadásnak.
Deres fejét az ősz belengi,
látom őt lassan ködbeveszni,
belehullni az öröklétbe,
időtlen, nagy végtelenségbe.
Termő porából élet érik,
aranyszíve a napban fénylik,
így él majd ő gyümölcsben, fában,
elmúlhatatlan anyaságban.

Fekete István: Múlik a nyár

Bíbor bükklevél kalapja mellett,
szárazág-bottal köhécselve jár,
lába nyomán vadvizek fakadnak,
s zörren a szélben a tengeriszár.
Szeme sarkában ezüst pókháló,
s a fény az arcán öregesen nevet,
ha kong a hordó, és csordul a must
nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.
Alkonyba tűnik, ködbe enyészik,
aszott kezére dérharmat tapad,
ruhája régi pompáról beszél,
színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.
Öreg tarisznya húzza a vállát,
melyet vinni már alig-alig győz.
Sírón susog a nádszál utána,
nyár végi úton ott ballag az Ősz.

Babits Mihály: Az őszi tücsökhöz

Ki átható, egyhangú dalaiddal
betöltöd a nyugalmas éjszakát,
milyen lehet tenéked a világ?
.
Csend van; a hangok alusznak az éjben.
A te zenéd van ébren egyedül,
mint láthatatlan, éles hegedű.
.
A te zenéd a csöndnek része immár
és mint a szférák, titkon muzsikál:
Az hallja csak, aki magába száll.
.
Csendnek és éjszakának hegedűje,
milyen lehet tenéked a világ?
Érzed-e a csöndet s az éjszakát?
.
Zenéd olyan, mint a lelkem zenéje
s talán a fájó unalom dala:
Egyforma volt tegnap s egyforma ma.
.
Bokrod alatt, ah, kétségbeesetten
érzed a csöndet és az éjszakát
s szegény vak lélek, sírsz az éjen át.

Wass Albert: Látható az Isten

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:
ítéletes, zivataros,
villám-világos éjszakákon.

Juan Ramón Jiménez: Te, a fény

Függőleges fény, 
te a fény, 
a magas fény; 
az arany fény; 
remegő fény, 
te a fény. 
És én a sötét, vak, néma, süket, 

vízszintes árnyék. 

(fordította: Végh György)

Tóth Árpád: Tánc

Táncot kívánnék látni, hintázó női testet,
Zenén lebegve könnyűt, toppantva halk neszűt,
Úszó, setét hajával csak fátyolos mezűt,
Kit nékem furcsa piktor, bús vágy, elémbe festett.

Hadd jönne, s lengené szép estté ezt az estet,
Most, hogy aléló pillám zokogni nehezült,
S hogy nehezülő szívem ím szakadni feszült,
S azt sem tudja szegény: élni vagy halni restebb?

Áztatnám ajkamat borús, bíbor borokkal,
És dúdolnék a tánchoz, téveteg, bús torokkal,
S hallgatnám, félig alva: kezem ütemre tapsol,

Rám dőlne részeg álom, mint nagy agyagkolosszus,
S nem érezném a bút, a szennyes és a bosszús
Hiénát, amint tépi szívem, s morogva habzsol.

Sík Sándor: Hársfák

Virágzó hársak hűvösében
Magányos csendben üldögéltem,
Nem is kívántam mást, csak éppen
Lenni, mint a lomb.

Mikor már-már elszenderültem,
Egyszerre fölrezdült körültem
Egy álomhalk, valószerűtlen
Földöntúli hang.

Száz méh, a hárs virága kelyhén
Illattal csordulóra telvén
Surrogja rezge szárnya nyelvén
Léte mámorát.

E hárs alatt én hányszor ültem,
Önnön zenémben elmerülten
S önös figyelmem elkerülte
Mind e halk zene.

Ki tudja, hányszor, s milyen hársak alján
Burkolt el engem ön zajomba csalfán
Csalóka ihlet, - még csak meg se hallván
Azt a más zenét,

Komoly lányát az Isten-adta csendnek,
Melyre a boldog angyalok kerengnek,
S melyben öröktől egy akkordban zengnek
Isten és világ.

Szívem, ne sírj, még nincsen veszve semmi:
Tanulj a hárstól illatot teremni,
A csend dalának élő kelyhe lenni
S búgni, mint a hárs!

Angelina Weld Grimké: A kezed

Szeretem a kezed,
nagy és erős és szelíd a kezed,
csuklód bozontos,
s a munkától foltos lett
s beszakadt a körmöd.

És mégis, amikor megérintesz,
kicsire növök … és csönd …
… és boldogság …

Csak oly kicsiny lehetnék,
hogy belekuporodhatnék a tenyeredbe,
a bal tenyeredbe,
egészen belesimulva
s egészen beléd -
… még ha nem is veszed észre.

(Komlós Aladár fordítása)

Kazinczy Ferenc: Az Ő képe

Midőn a hajnal elveri álmomat,
S a fény csak lopva csúsz még rejtekembe,
Imádott kedves kép! te tűnsz szemembe,
S ah, gyulladni érzem régi lángomat.

Ez ő! ez ő! kiáltom, s csókomat
A képnek hányom részegült hevembe.
Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe
Így sülyede, elfogadván jobbomat.

S most ezzel folynak, mint egykor vele,
A titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harc, megbánás, új meg új alkuvások.

S midőn ezt űzöm, mint egykor vele,
Kél a nap, s bélő a jaloux-nyiláson,
S sugárival körüle glóriát von.

Radnóti Miklós: Változó táj

Tócsába lép a szél
füttyent és tovafut,
hirtelen megfordul
s becsapja a kaput.

A tócsa laposan
pislant s a lusta fák
madaras szájukat
hirtelen kinyitják.

Összevissza zaj lesz,
még a lomb is mormog,
épülnek a porban
porból kicsi tornyok.

Megáll az úton a
mókusbarna barát
és fölötte barnán,
egy mókus pattan át.

Aztán figyelmesen
mi mozdult: megmered,
a táj nagy kalapként
hordozza az eget.

Mire újra mozdul,
csaknem minden nyugodt,
bokorba bútt a szél
s aludni készül ott.

Nevetni kész a rét,
mosolygós és kövér,
gyöngén ring ahonnan
asszonyom jődögél.

Meglát, szalad felém
a fű közt és a nap
szétfutó hajába
arany csíkot harap.

Körben egyre tisztul
és folyton csöndesül,
az elkergetett fény
mindenre visszaül

és mi nagy kalapként
hordozta az eget:
fedetlen áll a táj
s felhővel integet.

Annie Johnson Flint: Isten nem ígért

Isten nem ígért
Örökké kék eget,
Életünket átszövő
Virágosnövényeket.
Isten nem ígért
Napot eső nélkül,
Gond nélkül örömöt,
Békét jajszó nélkül.

De Isten erőt
Ígért a napra,
Munkára pihenést,
Fényt az utunkra,
Kegyelmet bajunkban,
Égi segítséget,
Nem múló részvétet,
Örök szeretetet.

(Ford: Túrmezei Erzsébet)

Pilinszky János: Kihűlt világ

E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.

Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szívemen.

Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.

A mindörökre ismeretlen
végül is így lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.

Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajított
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok. 

Faludy György: A jövő század lesz a végső

A jövő század lesz a végső,
kipusztulnak az emberek –
mögéjük kapdosni is késő.
Zabáljatok! Élvezzetek!

Ne gyűjtsetek pénzt. Szórjátok szét.
A pusztuló idő szele
port fúj belőle. Unokátok
nem tud mit kezdeni vele.

Hol van a szerelem s a szépség?
Hol hagytátok az irodalmat,
társalgást, könyvtárt és lugast?
Mind haldokolnak vagy meghaltak.

Le télen az Amazonászra
luxusban, míg csak van vize,
nyáron Báliba, Saint Tropez-be
(nem tarthat vissza senki se),

s ha nincs reá mód, üljetek le
a TV-hez olcsóbb utakra,
hallgassatok rossz zenét, filmet,
mely nem hatol le a tudatba,

a politikát se hagyjátok
üres locsogásnál alább,
s jegyezzétek meg a reklámot,
az áruk sírfeliratát.

Reményik Sándor: Amit az élettől akarok

Remélni jót és alkotni szépet
Boldognak látni minden népet
Megetetni az összes éhezőt
Virággal ültetni be tar mezőt
És meglocsolni a sivatagot
Ez - mit az élettől akarok.

Békében nevelni sok gyermeket
S ne legyen rémisztő a rengeteg
Fény gyúljon fel az agyakban
S az ember ne éljen akaratlan
Csak az örömök legyenek nagyok
Ez - mit az élettől akarok.

Emlékezni arra mi régen volt
Becsülve tisztelni az öregkort
Mert tapasztalás tanít jövőt
És erős oltalmazhat serdülőt
Hogy városokat ne fedjen el homok
Ez - mit az élettől akarok.

A vérnek legyen végre értéke
S nem kérdezve, hogy kérték-e
Csak adni, magadból őszintén
Hogy kísérjen a tudás, a fény
S a gyermekek legyenek boldogok
Ez - mit az élettől akarok.

Kérem, legyen mindennap ünnep
Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek
Legyen hit, megértés, szeretet, béke
Hisz az életnek van valódi értéke
Így büszke lehetek, hogy ember vagyok
Ez - mit az élettől akarok.

Juhász Gyula: Ködök várában

Halott, süket Beethoven a falon.
Esőszagú, őszesti unalom.
Lármák és fények távol, délre járnak,
Búcsúja tompán zeng a messze nyárnak.
 
Köd vára nékem az egész világ,
Hervad a vágy, mint őszvégi virág,
Mely síri kertben halkan halni vágyik
S elteng talán a mai éjszakáig.
 
Ma kellenek a régi levelek,
A régi versek, szép kisértetek,
A régi csókok, zengő távolokba,
Míg fáradt lábam ágyba vánszorog ma.
 
Míg árva vágyam lassan éjbe lankad,
Mint az utolsó alkonyi fuvallat,
Jó éjszakát! Virraszt némán, vakon
Halott, süket Beethoven a falon.

Baranyi Ferenc: A nyolcadik ajtó

Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.
 
Csak belülről nyitja ajtód,
mely saját magadra tárul,
nem torzíthat már a fény, mely
rólam visszaverve rádhull –
nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
ami vagy – s nemcsak lehetnél.
Senki sem lát, csak a nyirkos
várfalak közé rekedt éj.
Mássá tett a nő-jelenlét:
úgy lehettél hős, kegyetlen,
dús, gyengéd, s országgal ékes,
hogy a tükröd én lehettem,
gyöngeséged s múltad titkát
féltve is büszkén szemérmes
úgy lehettél, jó uram, hogy
volt egy asszony, aki kérdez.
S ha hét ajtód meg se látom?
Ha semmit se kérdezek meg
s azt sugallja hallgatásom,
hogy kicsit sem érdekellek?
 
Akkor sértve inkább lennél?
Akkor inkább lenne részem
bús magamra-hagyatottság
várad örök éjjelében?
Lettem volna – mint sok asszony –
üres szívű, puszta szájú?
Milyen kellett volna lennem?
Mondd meg nékem, Kékszakállú!
 
Enyém most már minden éjjel –
és mindig is éjjel lesz már.
S vak az éj. Senkise lát, csak
a rajtam kívül rekedt vár.
Fedd magad fel önmagadnak,
mérd, amit raksz és amit dúlsz.
Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.

Vajda János: Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.
 
Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.
 
A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
 
Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok
Mind, amit körültem látok.
 
Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
 
Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri…
Minden oly csodás ,tündéri.
 
Mi megyünk-e, vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
 
Gondolatom messze téved
Kék űrén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?
 
Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek,
Képe a forgó jelennek…
 
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
 
S minden olyan mozdulatlan…
Múlt, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
 
A levegő meg se lebben,
Minden alszik…és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
 
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?… 

Kosztolányi Dezső: Augusztusi reggel

Kékül az ég, az éjjel haldokol,
pihennek a házak még csendben alva,
de már lángtól vörös az égnek alja
és égni kezd az óriás pokol.

 Az ember ébred - a láng sustorog -
fájdalmasan liheg, kikél az ágyból,
beteg a fénytől, nincs nyugalma, lángol,
fejét paskolják a lángostorok.

 És nő a fényár, zúg a virradat,
a tűzpokol harsog, dübörg, dagad,
az árva ember fetreng benne főve.

 Véres sarokkal, bőszen ront előre
és este elnyúlik az ugaron,
mint egy agyonhajszolt, véres barom.